Szívhez szóló vigasz

A mai nap, két órára a Sándorhomoki Ökumenikus Ravatalozójába hívták gyász-istentiszteletre a híveket templomunk harangjai. Id. Tar Gyula atyánkfiát szólította magához a Mindenható Isten, aki 81 évet élt közöttünk. A fájdalommal megtelt szeretteit Isten Igéje vigasztalta, mely írva található az Ézsaiás könyve 40. fejezetében, annak első két versében:

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – így szól Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy vége van nyomorúságának, bűne megbocsáttatott.”

A gyász fájdalma mindig némaságot teremt az emberek körében. Elhallgatunk, mert nincs mondanivalónk, mert az emberi vigasztalás nem nyújt igazi vigaszt. Azonban megszólal Isten: ez a mi nagy vigasztalásunk! Isten szólott a teremtés hajnalán: Legyen világosság! – és lett világosság. Amit Isten szól, az megtörténik, meglesz. Ő szólott az ősatyáknak, az első keresztyének, a reformátorok életében és szól ma, ezen a helyen, hozzátok, gyászoló Testvéreim!

Felolvasott Igénkben Isten az Ő népéhez szól a prófétán keresztül. Azt hirdetteti, hogy vége a babiloni fogság nyomorúságának, a nép megszabadult, hazatérhet szülőföldjére. Gyászoló testvérek, ma ti vagytok Istennek az a népe, akihez az Úr szavát intézi. Tudnotok kell, hogy az, aki szól, a mi Istenünk! Nagy vigasztalás van már ebben a szóban is, hogy az örökkévaló Úr a mi Istenünk. Ezért mi olyan valakinek a tulajdonai vagyunk, aki mindannyiunk Teremtője és Ura.

Mit szól a mi Istenünk a gyászoló család, s a gyászban osztozó gyülekezet számára? Ezt: Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet… Itt a csend órájában és a temetőben maga Isten hirdettet vigasztalást. Mivel vigasztal Isten? Azzal, ami hitvallásunk, a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletében van. Az a mi egyetlen vigasztalásunk mind életünkben, mind halálunkban, hogy nem a magunkéi, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk. Úgy lettünk az övéi, hogy Ő meghalt érettünk, ezen az áron vásárolt meg bennünket. A jelen vigasztalása: hogy Ő megőriz bennünket a gonosz hatalmával szemben, a jövőnk pedig: az örökélet bizonyossága.

Ha ezzel a hitvallással tekintetek elköltözött drága Szeretetetekre, akkor meglátjátok, hogy ő is hozzátartozott Isten népéhez, ő is Jézus Krisztus tulajdona volt. Férfitestvérünk születésétől kezdve a halála napjáig Isten gyermeke volt. Istennek gondja volt és ma is gondja van az ő tulajdonára.

Drága Szerettetek szép, hosszas életén át, 81 esztendőn keresztül Isten gondviselése alatt élt. Az Úr és Gazda szeretete ajándékozta meg őt örömteli gyermekkorral, ifjúságának boldog éveivel. Isten gondviselő szeretete rendelte neki a hozzá illő segítőtársat. Küzdelmes munkáját Isten gazdagon megáldotta.

Az egykori prófétai szó azt hirdette, hogy vége van a nyomorúságnak. Nem az életnek van vége, ahogyan mi azt gondoljuk. Aki Istenben elrejtett életet él, annak a halál hatalma sem árthat, az sem választhatja el Istentől. A nyomorúságnak van vége. Szereteteknek nem büntetésként, hanem ilyen kegyelemként jött el a földi élet vége, hogy reménységünk szerint az igazi, az örök élet kezdődjék el számára.

Sokan úgy szokták mondani: amikor az ember nagy kort ér: nagyon idős és nagyon erőtlenné, beteggé lesz, akkor megváltás a halál. Azonban mi, Isten megváltott gyermekeiként jól tudjuk, hogy nem a halál jelenti a megváltást, hanem Jézus Krisztus kereszthalála. Az Ő érettünk való szenvedése és engesztelő halála azért történt, hogy mindnyájan, akik hiszünk Őbenne, bűnbocsánatot és üdvösséget nyerjünk Általa. Erről szól a régen megíratott prófétai ige vigasztalása is: bűne megbocsátatott.

Egyetlen emberről sem mondhatjuk el azt, hogy tökéletes életet élt, bűnei nem voltak. Mindnyájan nyomorult bűnösök vagyunk, akik e testben járunk. Istennek az a határtalanul nagy kegyelme, hogy mindenkinek része lehet a bűnbocsánatban. Földi életünk így a bűnbánat, de egyben a kegyelemért való hálaadás jegyében folyik. Isten adja a gyászoló családnak, hogy hálatelt szívvel tudják megköszönni az 54 évi házas évet, az édesapa szeretetét és kérjék Istennek vigasztaló Szentlelkének munkálkodását életükben.

Elköltözött Testvérünk nyugodjék békében a boldog feltámadás reménysége alatt, szeretteit pedig Istennek Szentlelke vigasztalja meg.

Kovács Mátyás Péter lkp.

Igemorzsa minden napra – 2016. augusztus 01.

És történt egy napon, amikor a népet a templomban tanította, és hirdette az evangéliumot, hogy előálltak a főpapok az írástudókkal és a vénekkel együtt, és megkérdezték tőle: Mondd meg nekünk, milyen felhatalmazással teszed ezeket, vagy ki az, aki téged erre felhatalmazott?(Lk.20,1-2)

A HATALOM-erő, irányítás, birtoklás, uralkodás vágya.
Ki az, aki irányít, aki uralkodik, akire hallgatnak, aki megmondja mit kell tenni?!
A hatalom emberek, politika ,gazdaság, a világ felett mindig is izgatta, kísértette az emberek gondolkodását és érzéseit. Hogyan és meddig lehet uralkodni, birtokolni valamit, valakit ?
Akik már hatalommal bírnak, azokat csak egy valami érdekli az emberi történelem elejétől:minél tovább hatalmon maradni, bármi áron. A HATALOM természete kábítani, elnyomni az embereket.
Jézus Krisztus ott volt a templomban és hirdette az Evangéliumot. Fölébe emelkedett Izrael tantóinak. Ők azt tanították, hogyan kell megtartani a Törvényt. Jézus maga volt a Törvény betöltése: a SZERETET, két lábon járó SZENTÍRÁS. A tanítók tanították a Törvényt, Jézus pedig odaélte az emberek elé a Szeretet Törvényét. Már a Hegyi beszédkor is álmélkodtak rajta, hogy úgy tanította őket, mint, akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.

Jézust soha nem izgatta a hatalom kérdése, sem politikai, gazdasági vagy lelki hatalom.
Ő nem uralkodni jött és nem a hatalmat megszerezni. Nem is volt szüksége rá, a birtokában volt. Az Ő hatalma eleitől fogva való és mindörökké tart. Soha nem fog megrendülni, nem kell megvédenie, féltenie, vigyázni rá, mert Ő a Teremtő és a Megváltó: akié minden hatalom mennyen és földön. Nem lesz beteg, nem öregszik és nem fog meghalni.
Az egyetlen megtartó realizmust hirdette: az Isten szeretetét, a Vele való közösség helyre állításának igényét. Isten szeretete jelent meg , amikor Jézus szólt és beszélt.
Isten szeretete jelenik meg ma is, amikor Jézus beszél, amikor válaszol és kérdez, amikor csendben marad.
Ha összekötjük életünket Istennel, ha helyreáll a Vele való közösség, helyreáll az életünk jó formája is, minden lehetősége.
Ha elfogadná a világ az Ő hatalmát nem háborúskodna, erőszakoskodna, pusztítana, rabolna és ölne.
Ha elfogadjuk az Ő hatalmát a szeretet légkörében oldjuk meg a problémákat, ha nem csak problémáink lesznek.
Ő nagyobb, mint az Egyház, mint a Biblia,mint a Keresztség és az Úrvacsora.
Ha az egyház Jézus elé áll csak egy szervezet, ha mögé Jézus kerül a középpontba.
Mi hol állunk? Kinek tartjuk Őt? Elismerjük-é a hatalmát? Éljünk úgy, amint Ő tanított! Kérjük, hogy tanítson!

Nagy Erika,

Sárközújlak

Forrás: refszatmar.eu

Igemorzsa minden napra 2016. július 30.

Lukács 19,28-40  „…a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak” (Lukács 19,37).

Kedves testvéreim! Mindannyiunk számára ismerős a Jeruzsálemi bevonulás története, viszont a mai napon én más szemszögből szeretném megközelíteni, mint ahogyan azt Virágvasárnap megszokhattuk.

Figyeljünk egy kicsit most az alapigére és lássuk meg együtt, hogy mit üzen nekünk. Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, nagy sokaság kísérte Őt, olyanok, akik saját szemeikkel láthatták csodáit, hallhatták tanításait, akárcsak a tanítványok. Dicsőítették őt a csodákért, mert azt gondolták, hogy Jézus most egyszer s mindenkorra megoldja majd egzisztenciális gondjaikat, de csalódniuk kellett. Jézus nem azért jött, hogy földi hatalmat gyakoroljon, hanem azért, hogy a mennyek országának állampolgárai lehessünk az Ő megváltó munkája által. Persze ez nekünk sem jelent sokat, mint ahogyan az akkori tömegnek sem. Nap – mint nap megtapasztaljuk a csodákat életünkben, de mi mindig valami nagyobbra, valami látványosabbra vágyunk. Előbb mindenki hozsannát kiált, de eltelik néhány nap és már mindenki feszítsd meg – et harsog! Vajon mi szükséges ahhoz, hogy ennyire megváltozzon a Jézust Jeruzsálemben éltető sokaság? Mi kell ahhoz, hogy te így megváltozz?  Ha a munkahelyeden nem ismerik el a munkádat, akkor az már elég ahhoz, hogy feszítsd meg – et kiálts? Ha otthon nem békés a hangulat, akkor ez feljogosít arra, hogy Megváltódat okold érte, vagy, hogy hátat fordíts neki, mint a sértődött kisgyerek?  A Szentírás azt tanítja, hogy aki mindvégig kitart az üdvözül. Vajon ez rád is érvényes? Ha nem minden úgy sikerül, ahogy előre eltervezted, akkor vajon el tudod fogadni? Isten nem akarja a problémáidat egy varázsütésre megoldani, de kezedbe adja a lehetőséget, hogy megoldhasd őket. Ha egyszer Jézus mellett döntöttél, akkor vedd fel te is a keresztedet és hordozd azt büszkén. Ne csak akkor dicsérd az Urat, ha jól van dolgod, hanem mindenkor. Mert ez a legfőbb feladatunk! Bizonyságot tenni Róla minden nap, a jó és a rossz napokon, egész életünkben, mert „valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek Arról az én mennyei Atyám előtt; aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.” A sokaságnak nagy elvárásai voltak Jézussal szemben, amiket Ő nem teljesített, de adott valami sokkal fontosabbat, mint amit a földi ember tőle elvárt, adta az örök életet az Ő vére által és az Ő Szentlelkét, hogy mindig velünk és bennünk legyen. Ne várj hát az életedben nagy csodákra, hanem fedezd fel azokat a csendes csodákat, amelyeket Isten tesz érted nap, mint nap és dicsérd Őt örökkön örökké.  Egyik kedvenc költőm, Reményik Sándor így tesz erről bizonyságot:

Csendes csodák

 Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

 Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

 Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

 Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? – s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Adja Isten, hogy az apró dolgokban is megleljük örömünket és tudjunk érte mindenkor hálát adni! Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség! Ámen!

Varga Szilárd-Csaba,

Józsefháza

Forrás: refszatmar.eu

Igemorzsa minden napra – 2016. július 27.

„Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Az elől menők csitították, hogy hallgasson, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Lk. 18, 38-39

vilagitotornz

A jerikói vak ember meggyógyításáról szól ez az igeszakasz. Talán a látó emberek közül senki sem gondol arra, hogy milyen nagy ajándék látni. Látni a szeretteimet, a csodálatos természetet, a növekedést, és az elmúlást szemlélni, látni Istennek csodáit. Én meg azt tapasztalom, hogy a szemünk világára meg nem is ügyelünk, magától értendő, hogy van. Gyermekeinken szemlélhetjük, hogy a nap nagyobb részét a technikai kütyük nézésével töltik el az időt, sokaknak a munkahelye arról szól, hogy számítógép előtt végzem a munkám, és az évek elmúltával lassan elromlik a szemünk világa.

Nagyon meglepő a Jézust követők reakcióra arra, hogy a vak ember Jézus segítségét kéri: egy kicsit csendesebben! Hogy is hallgatna? Nem arról van szó, hogy a krisztusi tanítás ne érdekelné, hanem arról van szó, hogy látni szeretne. Nem akar mások könyöradományaira számítani, hanem ő akar a saját lábán megállni. Jézus magához hívatja és látja a hitét, és meggyógyítja. És az, aki meggyógyul, az nem tehet másképpen, mint dicsőíti az Istent.

Olyan jó, hogy sokan gyarapítjuk a látók táborát. De sajnos ebben a táborban rengeteg a vak ember: magát látja csak, vagy az érdekeit. Az, aki nem látja a mellette szűkölködőt, aki nem veszi észre önpusztító életvitelét, aki nem tudja felismerni Istennek csodálatos gondviselését életében, az ugyan így kellene kiáltson: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam.

Azon gondolkozz el a mai nap folyamán, hogy mennyire vagy te látó ember? Ámen

       KMP, lkp.

Igemorzsa minden napra 2016. július 26.

„Íme, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged!” Lk. 18,28

kovetes

Péter ezt azok után mondja, hogy szomorú szívvel ment el Jézustól a gazdag ifjú, hogy akkor lesz örök élete, ha vagyonát eladja és az abból származó pénzt szétosztja a szegények között. Nagyon elgondolkodtató az, amit Péter mond, és jó lenne úgy feltenni a kérdést, hogy vajon én miről mondtam le, mit helyeztem háttérbe, mitől szabadultam meg, hogy Krisztus követni tudjam?

Jézus követése számomra azt jelenti, hogy meghallgatni és elfogadni az Ő szavát, kijelentését. És sokszor mégis nehézségekbe ütközünk. Csak néhány példa:

  • Irtózatosan anyagias a mai ember. Csak a pénz és a pénz. Képes mindent bevállalni érte, képes számára fontos személyeket mellőzni, azért hogy több legyen. Egyszer valaki azt mondta, hogy a vasárnapi piac alkalmával többet árul, mint hétköznap, ezért ő inkább a piacra jár és nem Isten közelébe. A „mindent elhagyunk” kategóriába ez beletartozik a mi életünkben, vagy sem?
  • Vagy gondolj a káros szenvedélyekre. Hétvégi szórakozások fáradttá tesznek, vasárnap nem bírsz felkelni. Mit választasz? A pihenést, vagy az igehallgatást? Miről mondasz le: a szórakozásról, vagy a istentiszteletről? De beszélhetnénk az internet okozta veszélyekről, az alkoholról, a drogokról? Mindet elhagyjuk-e Istenért vagy csak egy néhányat?
  • De elhagyjuk e családunkat Krisztusért és követjük-e Őt? Értem ez alatt azt, hogy egy családban van valaki, akinek fontos megélni napi szinten az Úrral való közösséget és a többieknek nem. Mit teszel? Csatlakozol hozzájuk, hogy ne lógj ki a sorból, vagy felvállalod a hitedet?

És még ki tudja, hogy a minden kategóriába még mi tartozik, mi jellemző rád. De azt tudnod kell, hogy aki lemond Krisztusért dolgokról, netalán személyekről, az nem fog károsulni, hanem itt és majd a mennyei honba gazdag jutalmat fog nyerni. Ámen

KMP, lkp.

Igemorzsa minden napra 2016. július 24.

  “…aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.”(Lukács 18, 14b)

            photo

      Kétféle embertípust állít elénk Jézus abban a példázatban, amelynek zárómondata áll előttünk a fenti Igében. A kétféle embertípust a vámszedő és a farizeus alakjában fedezhetjük fel. A vámszedő olyan ember, aki egy megvetett, lenézett és általában utált illetve gyűlölt társadalmi kategóriához tartozott. Ennek oka abban keresendő, hogy ezek az emberek kiszolgálták a leigázó római hatalmat, együttmüködve velük saját népüket kegyetlenül kiszipolyozták, amikor az adókat szedték be, mert a szükségesnél sokkal többet vettek el tőlük. Így a közvélemény a vámszedőket egy kategóriába sorolta a paráznákkal és más bűnösökkel. Mindenki csak undorral mutogatott rájuk. Bár nagyon gazdagok voltak, de honfitársaik megvető tekintetétől egy pillanatra sem szabadultak.

          Ezzel ellentétben a farizeusok a maguk törvénytisztelő és azt betölteni igyekvő magatartásukkal messze kivívták embertársaik elismerését. Kegyességükkel igyekeztek buzgón betartani a törvény minden paragrafusát, ezért egy egészen sajátos vallási rendszert hoztak létre. E téren valóban nagyon figyelemre méltó eredményeket értek el, kegyességük látványos, a nép előtt példaértékűnek mutatkozott, emiatt tisztelték is őket nagyon. Ilyennek látták az emberek a vámszedőket és a farizeusokat.

         Vajon Jézus, mit szól mindehhez, Ő is aláveti magát a közvéleménynek? Hát nem. Számára egy dolog a legfontosabb: az Atya akaratának teljesítése -, de nem farizeusi módon! Jézus ugyanis látja azt, hogy a farizeusok általában képmutatók, sokat adnak a külső látszatra, de belül nem azok, akiknek mutatják magukat. Mindez kitűnik abból, ahogyan Jézus vélekedik erről a két emberről. A vámszedő alázatban áll meg Isten előtt s arra sem tartja méltónak magát, hogy szemét az égre emelje, annyira bűnösnek tartja magát. De nem csak úgy általában, hanem ő tisztában van helyzetével és nem akar szépíteni rajta. A farizeus pedig nagyon büszke az elért erdményeire, konkrétan a vallásosságban és kegyességben tettenérhető cselekedeteire. Emiatt mindenkinél felsőbbrendűnek tartja magát, és aki nem felel meg az általa felállított mércének, az méltó a lenézésre, a megvetésre. És mégis Jézus a vámszedő imádságát tartja helyesnek, akiről azt mondja, megigazulva ment el a templomból, vagyis Isten irgalmáért könyörgött és megkapta tőle, elfogadásában részesült, míg a farizeus nem.

          Ne tartsd többre magadat másoknál, még akkor sem, ha erre talán emberileg minden okod megvolna. Isten előtt nem bízhatszaz érdemeidben, hanem egyedül az ő irgalmában. Ez utóbbi csak akkor lehet a tied, ha valóban bűnösnek tartod magad. Ne ítélkezz a másik ember felett, hanem inkább állj mellé, és próbáld megkeresni, hogyan segíthetsz rajta. Ez kedves dolog Isten előtt. Ámen.

                                                                                      Szilágyi Balázs

                                                                                     Szatmár-Láncos

Igemorzsa minden napra 2015. július 23.

“Emlékezzetek Lót feleségére!” (Lk. 17,32)

wifeoflot

            Elég nehéz valaki olyanra emlékezni, akinek a nevét se tudjuk, s Lót felesége ilyen. Annyi derül ki, hogy valakinek a felesége és nem a miénk. Persze ha a nóta szövegébe kapaszkodnánk: „mindig csak a más asszonya volt a jó” lenne esetleg beszédtémánk. De Lót felesége nem volt kicsapongó, nem volt olyan mint a Potifáré, aki letépte Józsefről az inget, nem akart az apósától Júdától gyermeket mint Támár, s nem őt hanem szűz lányait ajánlja fel Lót Szodoma összesereglett kéjéhes csőcselékének.

            Igazából egy dolgot tudunk róla vallásórás élményekből, vagy bibliaolvasásainkból, hogy Szodoma pusztulásakor visszanéz és sóbálvánnyá dermed.

            Mi is a bűne, miért is hal meg? Egérutat kap, kegyelmet nyer, de nem él vele… Az angyalok őt meg férjét, meg két szűz lányukat kiviszik a városon kívül, kimenekítik a fertőből, ami eddig körül vette őket, s kimentik az ítélet elől, ami következik… s mégis elpusztul.

            Nem tudni miért nézett vissza, hallhatta a katasztrófa hangjait s lehet, félelmében fordult hátra, hogy lássa, mennyi előnye van még, vagy sajnálta odamaradt vagyonát korábbi életét városban levő férjezett nagylányait, unokáit s ezért nézett hátra, vagy csak kíváncsi volt lám mi történik, esetleg még örült is a szodomaiak pusztulásának…

            Tanulságként pár jótanács, fogadd el a kegyelmet, élj vele s ne félj, soha se félj, – ne sirasd amit elvesztettél, kincseid a mennybe gyűjtsd, – sose légy kíváncsi, nem csak hamar megöregszel, de bele is halhatsz, – s végül ne örülj mások pusztulásán… Emlékezz Lót feleségére te is! Ámen.

Jobb Domokos,

Ombod

Igemorzsa minden napra 2016. július 22.

„Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!”

Lk. 17,13

Az Úr Jézus újabb csodáját olvashatjuk a mára kijelölt igeszakaszban (Lk.17,11-19). Sokat mondó számunkra, hogy a gyógyulni vágyók, sokan, szám szerint tízen vannak. Más helyeken a szentírásban, amelyek a gyógyulás csodáját megörökítették, egy legfeljebb két beteg jelenik meg Jézus előtt.

A betegségben, a fájdalomban egységesek tudunk lenni. Nagyszüleink arról meséltek, hogy a háború idején nem volt olyan ember, aki távol maradt az Istentiszteleti alkalmaktól. A szükségben jól össze tudjuk fonni hitünket, életünket, véleményünket, szabadulásunkat, együtt egy ütemre dobban a szívünk, óhajunk: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!”(13.b.v).

A gyógyítás csodáját a történetben Jézus közvetett módon végzi el a beteg emberek életében. És itt ne arra figyeljünk, hogy milyen körülmények között megy végbe a csoda,(papokhoz küldi őket és az úton haladva megtisztulnak) hanem arra, hogy Jézus testileg nincs jelen az egészségessé válás folyamatában. Számunkra, akik nem direkt módon tapasztalhattuk meg a Mester hatalmát, áldott üzenet ez, hogy kitartóan járuljunk az Ő színe elé a gyógyulásért, mert, ha nincs is fizikai értelemben látótávolságban, akkor is csodálatosan működik hatalma.

A csoda, gyógyulás utáni események szintén üzenetet hordoznak magukban. A meggyógyultak közül, tízből csupán egy tér vissza Krisztusnak köszönetet mondani, kilencen minden valószínűség szerint visszatértek abba a világba, amelyikből a betegség elragadta őket.

Gondoljunk csak a legutóbbi Úrvacsoravételünkre. Betegen, a bűnök súlya alatt roskadozva belekapaszkodtunk imádságunkkal Jézus köntösébe és kértük a gyógyulást. És hallhattuk a bűnök bocsánatának és az örök életnek hirdetését. Örültünk a gyógyulásnak és visszatértünk kicsiny világunkba. Pedig a gyógyulást követően a Megváltó várja hálaáldozatunkat. Hogy visszatérjünk hozzá, szeretetéhez, békességéhez, tanításához. Kövessük Krisztusunk szavait a mai napon is.  Ámen.

Kiss József,

Szatmárpálfalva