„Ha elfelejtettük volna Istenünk nevét, és idegen istenhez emeltük volna föl kezünket, vajon nem vette volna észre ezt Isten? Mert ő jól ismeri a szív titkait.” Zsolt.44,21-22
Gyermek voltam még, amikor édesanyámtól azt kérdeztem meg, hogy Isten mindent lát? A válasz azonnal meg is fogalmazódott, hogy igen. Kételkedtem abban, hogy engem mindenhol lát, és tovább kérdeztem: még a paplan alatt is? Igen, még ott is. Na jó, gondoltam magamban, így könnyű, hogy a föld felszínén vagyok, és azt kérdeztem, ha lemegyek a pincébe, ugye ő ott már nem lát engem. Ott is lát – hangzott a válasz. Hát akkor jó lesz ügyelni magamra – gondoltam, mert minden turpisságomat tudja az Isten, és attól tartottam, nehogy elmondja a szüleimnek. Felnőttként, és lelkészként már másképp látom a dolgot, de félelmetes abba belegondolni, hogy a szívem rejtett titkait, amit még lehet, hogy én csak körvonalaiban ismerek, azt már tudja és ismeri az Úr. Nem tudok olyat tenni, olyat gondolni, amiről Ő ne tudna.
Így tudja azt, hogy mikor álltam ki mellette, vagy felebarátom mellett. Mikor tagadtam meg, fordultam el Tőle. Tudja azt, hogy mikor volt az életemben a pénz, a hatalom az isten, Ő helyette. Tudja azt, hogy mit szeretek jobban, és miért, mint Teremetőmet. Ezeket észreveszi! Észrevette a zsoltáríró életében is. Nagyon szomorú ez a zsoltár, és úgy is végződik. Isten múltbeli csodatetteinek a felemlegetése után elkeseredett segélykiáltással zárul. A zsoltáros úgy érzi, hogy imái és hite nem hozott eredményt, és úgy tűnik számára, mintha Isten aludna. Csakhogy míg a mi látószögünk korlátozott, Isten a teljes képet látja. Amit mi nem veszünk észre, hogy hol hibáztunk, Isten azt észreveszi, és számon tartja, amit egyedül Krisztusunk tud feloldani kereszt-áldozatával.
Segítsen minket Isten abban, hogy szívünk legféltettebb titkait, tárjuk fel Ő előtte mindig, és bármi irányba is sodorja életünk hajóját a világ szele, Isten nevét ne feledjük soha. Ámen