El tudod engedni a léggömböt? Egy léggömb volt a kezemben, fogtam, hogy el ne szálljon. Vigyáztam rá, hisz tőled kaptam. Néhány percnyi hallgatás után megszólaltam: – Figyelj csak … a fájdalom is pont ilyen – mutattam a léggömbre. – Milyen? – néztél rám kérdőn. – …mint ez a léggömb. Ha elengedem, messzire száll, majd eltűnik… s csak az emléke marad… de nem lesz már a kezemben. A fájdalommal, haraggal is így vagyunk: nincs többé, ha egyszer elengedtük. – És ez ennyire egyszerű? – Nem – mosolyodtam el –, mert ragaszkodom hozzá… Nem akarom elengedni. Hiszen tőled kaptam… De később rá fogok jönni, hogy amíg fogom a zsineget, addig meggátol mindenben, ami teljes embert igényel… Addig csak az egyik kezemmel tudom megfogni a kezedet… megsimogatni az arcod… de ez csak fél. A félig-dolgok életképtelenek… És közben mozdulna a másik kéz is, de a léggömb… Ekkor jön el a pillanat, amikor eldöntjük, melyik a fontosabb; mert a kettő egyszerre nem tud működni. Ha két kézzel akarlak téged, a zsineget el kell engednem. Én pedig szeretlek, és nem érdekel tovább a léggömb…