Hódolat az Úr előtt
Hódolat az Úr előtt
Textus: Zsolt 95,6-8
Ez a zsoltár zarándokzsoltár. A nép akkor énekelte, amikor a nagy sátoros ünnepek alkalmával felzarándokoltak a jeruzsálemi templomba.
Amikor megérkeztek a templomhoz, a pap felszólította a zarándokokat: „Jöjjetek el, örvendezzünk az Úrnak, vigadozzunk a mi szabadításunk kősziklájának! Menjünk elébe hálaadással, vigadozzunk neki zengedezésekkel.” (Zsolt 95,1-2).
Én nem tudom, drága Testvérem, te hogyan érkeztél ide a templomba? Milyen érzésekkel? Lehet, hogy amikor most az Igéből hallod az egykori örvendezésre való felszólítást, amelyik most reád érvényes, neked szól, megszólalnál: de jó is lenne Istent túláradó örömmel magasztalni!…És akkor eszedbe jut az a beteg ember, akit talán otthon hagytál. Vagy talán éppen te bajlódsz valamilyen betegséggel, ami meggátol téged abban, hogy örvendezzél most az Úr előtt.
Lehet, hogy e felszólításra megszólalnának a gyászolók: Én sem tudok örülni, hiszen attól kellett elbúcsúznom, akit nagyon szerettem. Eddig volt kivel megbeszélnem ügyes-bajos dolgainkat. Eddig volt valaki, aki tanácsot adott, de most már a temető kertjében fekszik és én magamra maradtam.
Azok az emberek, akik manapság anyagi gondokkal küszködnek, ők is értetlenül hallgatják most ezt az Igét: Örvendezzünk!…
Első hallásra igazuk lehet ezeknek az embereknek, de ha jobban odafigyelünk az Igére, akkor megérjük, hogy miért is hangzik el ez az örömre való felszólítás. Mert az Ige azt mondja, hogy „örvendezzünk az Úrnak , vigadozzunk a mi szabadításunk kősziklájának!” Tehát itt, ebben az Igében nem arról van szó, hogy önmagunkra nézve kell örvendeznünk. Hiszen a betegség és a gyász fájdalma, a napi gondok ebben meggátolnak bennünket. De ha az Úrra nézünk, akkor már megértjük, hogy hogyan és milyen módon lehet nekünk örülni. Vagyis úgy, hogy nem a fájdalom, nem a problémáinknak örülünk, hanem annak, hogy a nehézségeinkben nem hagy el bennünket az Úr. Ugyanis az Úr ott van a magunk, vagy szeretteink betegágya mellett, ott van a koporsók mellett is és hirdeti: én vagyok a te gyógyítód. Hirdeti Ézsaiással: betegségeinket Ő viselte. Hirdeti maga: Én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Velünk van a bajainkban, betegségeinkben, gyászainkban, nehézségeink alkalmával.
Egy bibliás magányos öreg asszony ágynak esett, beteg lett. Két napig ki sem tudott mozdulni. Akkor bedugta a fejét hozzá a nagyszájú szomszédja, aki csúnya beszédjéről volt ismert. Gunyorosan és szemrehányóan kérdezte a kis öregasszonytól: hát senkije sincs, aki magára nézne?
– Dehogy nincs – válaszolta a kis öreg.
– És ki az?
– Az Úr Jézus!
– Honnan veszi ezt a badarságot? – kérdezte a nagyszájú szomszéd.
– Nem badarság az lelkem, mert aki meglátta a keresztről az anyját, meglát az engem is.
– Sokat ér vele! Aztán hogyan segít magán?
– Úgy, hogy ide küldte most magát, kedves szomszédasszony!
– Engem?
– Igen, éppen magát!
A szomszédasszonynak egy pillanatra ellágyult az arca:
– No, hallja, akkor éppen jókor küldött magához, mert éppen csirkelevest főzök. Szereti?
– Már hogyne szeretném, lelkem – és nemsokára kanalazta is a jó meleg levest.
Milyen jó így jönni az istentiszteletre! Milyen jó tudni azt, hogy nekünk egy hatalmas Istenünk van, aki az egész világmindenséget szavával megteremtette és rólunk is gondot visel. A mi Istenünk Ura a magas hegyeknek, a tenger mélységének, a földkerekség „szélének és hosszának” és rólunk sem feledkezik meg, mert Ő „a mi szabadításunk kősziklája”.
Jézus Krisztusban a földig hajolt, egészen a mi gyarló, bűnös szívünkig, mert látta betegségeinket, gyászainkat, bajainkat és megkönyörült rajtunk. Eljött, hogy megszabadítson Jézus Krisztus által minden mi gyötrelmeinktől és a mi bűneinkből. Ő a mi szabadításunk kősziklája, ahova menekülhetünk. Nála oltalom van.
Japánban a földrengés, a szökőár megrendített sok ezer embert, tízezreket! Hajlékaikat tönkretette, vagyonukat semmivé tette.
Azok a földrengések és áradatok, melyek bűneink miatt keletkeznek, elsodornának bennünket is, tönkre tennének minket is, de nekünk van menedékünk: a kőszikla Jézus Krisztus. Ő eleget tett minden mi bűneinkért. Szenvedett értünk a keresztfán és imádkozott értünk, hogy szabadulásunk legyen Általa. Ezért is kell nekünk jönnünk hálaadással az Úr elé! Otthon tudsz-e maradni?! Ha megérted, hogy milyen nagy árat fizetett Jézus érted, otthon tudsz maradni? Közömbös vagy Iránta? Tudsz még szórakozni, pihenni, amikor Elébe lehet és kell járulni?!
Olyan szelí1den mondja az Ige, de egyre nagyobb határozottsággal: „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 95,6). Ugye, testvérem megteszed ezt?! És nem csak most! Ugyanis, ha az Úr elé járulunk, akkor fontos, hogy alázattal jöjjünk. Nagyon is komolyan mondja ezt a zsoltáros és hogy ez mennyire fontos, azt az is mutatja, hogy nem csak egyszer, hanem többször is felszólít erre és több formában: hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre… Bár csak engedne minden ember e felhívásnak!… Olyan békesség szállna kebelébe! Megváltozna egész élete!
Egyébként Isten szolgái tudták, hogy Isten elébe alázattal kell járulni. Nem lehet gőgös, nyakas módon jönni hozzá és követelőzni. Isten az alázatos és bűnbánó szívet szereti.
Saulus is eltelve vallásosságával, farizeusi mivoltával üldözte a keresztyéneket. És még el is hitte, hogy helyesen cselekszik. Csakhogy egyszer a damaszkuszi úton találkozott az Úr Jézus Krisztussal és abban a fényességben nem tudott mást tenni az Úr Jézus jelenlétében, mint térdre hullani és kérdezni: Ki vagy Te Uram? Mit akarsz, hogy cselekedjem? Ilyenkor, az Úr jelenlétében, az ember feladja önmagát, régi ó-emberét és már csak egyet tud: azt kell tennie, amit az Úr akar. Volt-e már ilyen találkozásod Jézussal? Feladtad-e már régi ó-emberedet? Vagy még mindig harcolsz ellene? Vigyázz, mert minél jobban véded a magadét és minél jobban harcolsz azért, hogy a magad akarata érvényesüljön, annál inkább válik fájdalmassá, gyötrelmessé, békétlenné az életed.
Saulus átadta magát Jézusnak és erről nem egyszer bizonyságot is tett, vagyis a megtéréséről. Te el tudod-e mondani, hogy életedben volt egy nagy találkozás Jézussal, amikor meghajoltál, leborultál, térdre estél előtte és attól kezdve már csak az volt a fontos, hogy azt tedd, amit Ő akar. Pál apostol az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvben is nem egyszer elmondja megtérése történetét, hogy ezzel másokat is biztasson arra, hogy átadják magukat az Úr Jézus Krisztusnak. És Róla tett bizonyságot mindenütt, mégpedig mint a megfeszített Úr Jézus Krisztusról, aki megragadta Őt és aki előtt naponta le is borul. Ezért mondja az Efézusi levélben is: „Meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt, akiről neveztetik minden nemzetség mennyen és földön, hogy adja meg néktek az Ő dicsőségének gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben, hogy lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben, a szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig. Annak pedig, aki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint, annak legyen dicsőség az egyházban a Krisztus Jézusban nemzetségről nemzetségre örökkön örökké. Ámen!” (Ef 3,14-21).
Hallod, testvérem, hogy kezdődik ez az őskeresztyén himnusz a Pál ajkán? „Meghajtom térdeimet…” Az apostol térdre hull, leborul, meghajol az Úr előtt, hogy a gyülekezet tagjai megteljesedjenek Isten Lelke által, hogy Jézus Krisztus lakozzék a szívükben, hogy a szeretetben meggyökerezzenek, vagyis megteljesedjenek mennyei ajándékokkal.
Ezt kínálja, ezt nyújtja a mi Urunk, hiszen a 7. vers azt mondja, hogy „Ő a mi Istenünk, mi pedig az Ő legelőjének népei, az Ő kezének juhai vagyunk…” Vagyis Ő, mint a mi jó pásztorunk elvezet bennünket a kies legelőre és az üdítő forrásvízhez, hogy megelégedjünk, mint ahogy a 23. zsoltárban is olvassuk. Egyébként maga Jézus Krisztus mondja magáról, hogy „Én vagyok a jó pásztor”.(Jn 10,11). És azt is elmondja, hogy az övéi ismerik Őt, hallják az Ő szavát és követik Őt. Nem úgy a béresek, akiknek nincs gondjuk a juhokra.
N.V. Morton „A Mester nyomaiban” c. nagy munkájában egy különös júdeai élményéről számol be. Tanúja volt, hogy vihar közeledtekor, két különböző nyáj, két különböző pásztorral egy barlangba menekült be. Mikor a vihar elmúlt, akkor Morton legnagyobb csodálatára az egyik pásztor a barlang egyik oldalára állt, a másik pásztor jóval arrébb és mindkettő a maga sajátos hangján szólongatta juhait. Percek alatt kettévált a nyáj és mindegyik rátalált a maga pásztorára. Morton is megkísérelte hívogatni a juhokat, de azok oda se figyeltek rá, sőt amikor közeledett hozzájuk elfutottak.
Te ismered a Pásztorodat? Őt követed? Ismered a szavát? Figyelsz reá? Ugyanis aki Ő utána halad, az eljut a lelki legelőkre és az üdítő forrásvízhez, melyet maga Jézus Krisztus ad az Őt követőknek. Ő maga magát. Hiszen Ő életét adta a juhokért! Értem és érted! Áldott az az ember, aki Őt követi.
Ez az egész világ tele van méltatlankodókkal, mint egykoron a pusztai vándorlás alatt. Az Isten választott népe akkor is méltatlankodott Meribáhnál, mert nem volt ivóvize. Egyébként nem csak akkor. Mindig méltatlankodtak valamiért és visszakívánkoztak az egyiptomi húsosfazekak mellé. Hiába adta Isten nekik a mannát, a fürjeket! Nem volt jó. Megunták. Jöttek is a mérges kígyók…és sokan meghaltak. Az Úr még ekkor is kegyelmes volt hozzájuk.
Ám ma is szól hozzánk az Igéből a figyelmeztetés: Ne keményítsétek meg a ti szíveteket!
Ez a világ tele van megkeményedett szívű emberekkel.
Egy mulatóban a tetőfokára hágott a mulatság. Mindenki jókedvű volt. Nem is csoda, hiszen sok bor elfogyott már a finom falatok elfogyasztása közben. Mulatoztak, nótáztak. Közben egyre csak bizonygatták, hogy ki kell használni az életet. Hiszen nincs Isten, azt csak a papok találták ki a hívek elrettentésére. A mostani, e földi életet kell kihasználni, mert utána már úgyis mindegy lesz.
Ám egyszerre kitört a vihar hatalmas mennydörgések és villámlások kíséretében. Egy-egy mennydörgés után sokan megrettentek és félelem fogta el őket. Ezt látván a vendéglős, fitogtatván bátorságát, kitartotta karját a teraszon és így szólt: Ha van Isten, ide csapjon a villámaival!
Természetesen nem csapott bele a villám. Egyszer azonban megszúrta a kezét,a seb elfertőzött, mert elhanyagolta és le kellett vágni a karját.
A vendéglősnek eszébe jutott, hogy hencegett a mulatozás közepette, hogy nincs Isten és íme most megmutatta hatalmát. Nem a hatalmas villám által! Csak egy kis seb által! Odalett a keze! Most már azon kesergett, hogy míg megvolt mind a két keze, miért is nem kulcsolta össze naponként imára! Miért kellet olyan kemény szívű legyen? Ám egy kézzel is tudott immár imádkozni, mert átadta életét az Úrnak.
Testvérem, én tudom, hogy a te életed is pusztaságban telik el, pusztaságban vándorolsz. A pusztában sokszor hiányzik az élelem, a víz és sok minden. Ám Isten a pusztában is jelen van és megmutatja a hatalmát. Ne háborogj, ne méltatlankodj a keresztek miatt! Ne menj el Isten csodái mellett kemény szívvel! Istennek hatalma van drága, kies legelőt ajándékozni neked és üdítő forrásvizet az Úr Jézus Krisztus által. Csak bízd magad az Ő vezetésére! Naponta borulj le előtte, ess térdre, hajolj meg előtte alázattal és hálaadással. Hiszen Isten, a mi alkotónk azért adta nekünk, hogy itt a földi létben Ő vezessen bennünket és ez élet után is Ő, Jézus Krisztus vezessen át az örökkévalóságba.
Amik tehát itt a földi létben halljuk az Ő szavát, engedelmeskedjünk Neki, mert eljön az idő, amikor már késő lesz. A példázatbeli gazdag ember is későn eszmélt a pokol kínjai között! Hiába akart üzenni a testvéreinek! Mindenki számára adódik egy lehetőség ebben az életben, hogy kövessük Jézusunkat és így mennybe jussunk. Ha itt a földön, ma elmulasztod, akkor minden késő…
Siessetek, hamar lejár,
Kegyelme már régóta vár.
Ma még lehet, ma még szabad,
Borulj le a kereszt alatt!
Ha elkésel, mi lesz veled?
Hogy mented meg az életed?
Lezárul a kegyelmi út,
Lelked örök halálba jut.
Elszáll a perc, az életed:
Ma még, ha jössz, elérheted.
Ne késs tovább, ne várj tovább:
Ma kérd Atyád bocsánatát!
(Füle Lajos – 474. ének).
Ámen.
Biharszentjános, 2011.03.27.
Csomay Árpád
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.