A Királyhágómelléki Református Egyházkerület őrállójával a közelgő presbiterválasztásról beszélgettünk, arról, hogy milyen rendszer szerint működik a Református Egyház és milyen szempontokat érdemes figyelembe venni a presbiterválasztáskor. Mindezt szókimondóan, őszintén, bátran és szeretettel.

A Református Egyház zsinatpresbiteri egyház. Mit jelent ez, egyszerűen fogalmazva?

– Büszkén szoktuk emlegetni, hogy mi presbiteri egyház vagyunk abban az értelemben, hogy a presbitérium, mint vezető tanács irányítja a gyülekezetet. Ez olyan alapelv, ami nagyon fontos, és bibliai alapokon nyugszik. A presbitérium az egyházban szilárd és megkerülhetetlen sarokkő, amire építeni lehet, és ha a presbitérium olyan emberekből áll, akik a szolgálatot szívvel-lélekkel végzik, akkor egészen bizonyos, hogy szép eredményeket lehet elérni. Viszont nagyon érdekes a megfogalmazás: mi azt mondjuk, hogy zsinatpresbiteri egyház. Azonban az egyház valójában alulról építkező struktúra, sokkal inkább arról kellene beszélni, hogy presbiter-zsinati egyház vagyunk, ugyanis a presbitériumok jönnek létre előbb, a presbitériumok választják meg azokat a fórumokat, amelyek egyházjogilag fölötte vannak és így jönnek létre az egyházmegyei-, egyházkerületi- és zsinati struktúrák.

Ez talán inkább stiláris kérdés, azonban az nagyon veszélyes, hogy vannak olyanok, akik úgy értelmezik ezt a rendet, hogy úgymond „felülről” parancsolhatnak „lefelé”, a presbitériumoknak, a gyülekezeteknek. Az ilyen egyházlátás ingoványos talajra vezet, hiszen az egyházban minden fórumnak, testületnek, intézménynek megvan a maga szerepköre, de fontos felismerni, hogy elsősorban a gyülekezetek javára munkálkodunk! Nagyon fontosnak látom magam is megfogalmazni: egyházunkban mindennek a gyülekezetekből kell indulnia, és minden a gyülekezetekért történik.

Ha egy rendszer hierarchikus, annak az a veszélye, hogy ha egy ember alkalmatlan, akkor az egészet megfertőzi, a testületi rendszer ilyen szempontból szilárdabb. Viszont, ha a hierarchikus rendszer tetején levő ember alkalmas, a testület viszont nehézkes, az gátolja a haladást. Melyek az előnyei-hátrányai a hierarchikus és testületi rendszernek?

– Olyan kényes pontra tapintottunk, mely református egyházunk vezetőségét sokszor kellemetlen helyzetbe hozza. Amikor gond van például a gyülekezetben, sokan úgy gondolják, hogy majd a püspökkel ezt elintézzük, és a presbitériumot megkerüljük.

Talán más történelmi felekezetek példájából indulnak ki, ahol a püspök vagy más vezető személy szava parancs, és amit az Egyházkerületi Fegyelmi Bizottságnak a püspök nem is tagja, de különben sem szólhat bele a döntéseikbe, mert önálló egyházi testület, belkörűen hozzák meg döntéseiket. Ha fegyelmi ügyekről van szó, hiába várják a református püspöktől, hogy „tegyen igazságot”, erre nem jogosítja fel a Kánon.

A tőlünk idegen hierarchikus rendszernek valóban megvan az az előnye, hogy ott többnyire egy ember kezében összpontosulnak a döntések. Ennek természetesen számtalan hátránya is van, de persze az előnye az, hogy olykor hamarabb születik döntés, és pontosan lehet tudni, hogy kié a felelősség. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a református püspök elvonul a felelősség alól a testületek mögé, de a református püspök feladata és felelőssége más. Amúgy több olyan eset is volt, amikor bevállaltam volna olyan döntéseket, amiket a testületek nem vállaltak fel. Én azonban minden további nélkül hiszek abban, hogy a látszat ellenére az a – némelyek által – nehézkesnek tartott rendszer, ami a református egyházban van, igenis hatékonyan és kiegyensúlyozottan működik.

Konkrét esetet tudna mondani arra, hogy kigondolt valamit, amit a testület leszavazott?

– Egyszer az államsegélyekkel, kongruákkal kapcsolatosan azzal az ötlettel álltam elő, a nagy gyülekezetek államsegélyét hozzuk a kisgyülekezetekhez, és a kiskongruákat pedig vigyük a nagy gyülekezetekbe, mert ott ez nem okozna anyagi nehézséget. Mivel a döntést meghozó testületben többnyire nagy gyülekezetek lelkészei voltak, ezt a javaslatot leszavazták. A vezetőnek lehetnek ötletei, de amikor a kivitelezésre kerül a sor, nem biztos, hogy eléri a célját, a testületek megakadályozhatják.

Térjünk rá a gyülekezeti szintre. Viták adódhatnak lelkész és presbiter között, hogy a presbiter nem szakképzettként szól hozzá bizonyos témákhoz, és a lelkész ezt a szemére is hányhatja. Hogy lehet ezt a feszültséget feloldani?

– Megvoltak a magam harcai és olykor kudarcai is. Most, hogy közeledek a negyven esztendős szolgálati évemhez, elmondhatom, hogy sokféle esettel találkoztam. Volt olyan eset, amikor építkezés közben, illetve a templom felújításának munkálatai során is tapasztaltam a presbiterek közötti véleménykülönbségeket, és azt, hogy olykor úgy szólnak hozzá bizonyos dolgokhoz, hogy valójában nem értenek hozzá, és nem tudják, mi lenne a döntés következménye.

Olyan eset is volt, amikor fejembe vettem a neoprotestáns testvérek visszacsalogatásának tervét, és ezt többen nem nézték jó szemmel. Illetve olyan is előfordult, hogy az egyik presbiterasszonyom felvetette a felnőttkeresztség kérdését is, amit dogmatikait úton ugyan nem tudtam neki megmagyarázni, de egy kis humorral, szeretettel, türelemmel és egyszerűbb magyarázattal azt a problémát is sikerült megoldani.

Most legfőképpen annak apropóján beszélgetünk, hogy hamarosan presbiterválasztás lesz. Milyen szempontokat érdemes fi gyelembe venni a gyülekezeti, közgyűlési tagnak a választáskor? Püspök úr mit tanácsol?

– Véleményem szerint a megismerés alaphelyzete a templom. A fiataloknak is szoktam mondani, olyan párt keressenek maguknak, akivel a templomban erősödik a kapcsolat. Nyilvánvaló minden gyülekezet más, és a kicsi, nagy, városi vagy falusi gyülekezetek különbözhetnek, de a templomba járás előfeltétele kellene, hogy legyen a presbiterválasztásnak. Azt is elismerem, hogy a templomba ritkábban járók között is vannak jó képességekkel bíró emberek, sokszor bizonyos dolgokban képzettebbek, mint a gyakran templomba járók. Mindenképpen lehet látni egy emberen azt, hogy milyen szívvel és lélekkel megy be a templomba. Az Ige hallgatásának a módja meghatározó kell, hogy legyen.

Azok az emberek, akik azért mennek a templomba, mert evangéliumot akarnak hallani, azok Jézus Krisztust akarják hallani. Ezért tudnak engedelmes szolgái lenni az Istennek, ezért tudnak testvérek lenni, és együtt gondolkodni, másoknak segíteni… Ez jellemzi a jó gyülekezeti közösséget.

Nagyon fontos, hogy olyan embereket lássunk meg és olyanokat találjunk, akik az Ige hatására az Igével mennek előre. Mert azt is figyelembe kell venni, hogy a templomban megjelenők nem mindig az Igéért mennek oda. Vannak olyanok is, akiket valami más hoz a templomba, és sokszor csak önmagukra figyelnek és a saját maguk problémáira.

Bizonyára más-más a három nagy magyar tömb, Szilágy, Szatmár, Bihar, valamint a szórvány helyzete. Valahol világi rangot is jelent a presbiterség és presztízskérdés, büszkeséget és arroganciát és hoz maga után. Ezeket a konfliktusokat hogyan lehet tisztázni, illetve az alázatra felhívni a figyelmet? Hogyan lehet azt megmagyarázni a gyülekezetnek, hogy ne azért válasszanak presbitereket, mert a politikai pályán is ott vannak, vagy, mert földbirtokosok, hanem azért mert a gyülekezetért akarnak tenni valamit az Isten dicsőségére?

– Ez önmagában is hordoz konfliktust, mert kik azok, akik a gyülekezeten anyagilag tudnak segíteni, ha nem azok, aki tehetősek. De ha a tehetősség mellé nem párosul a lelki finomság, baj van.

Én hiszem azt, hogy csak eddig éltünk olyan időket, amikor különbség alakult ki a lelki és a vállalkozói szféra között. Az egymáshoz való közeledés jeleit látom. Volt már olyan időszak, amikor a mecénások sokat segítettek az egyháznak, hogy épüljön és gyarapodjon.

Azért mondom, hogy jó reménységgel vagyok, mert eddig nem tudott megerősödni Romániában a vállalkozói szféra. Talán most ez jó irányba fog elmozdulni, és így ők is jobban tudnak majd segíteni. El kell, hogy kezdődjön az új mecénás kor, amikor előkerülnek azok az emberek, akik azt mondják, igenis nemcsak az 1 százalékról van itt szó, hanem arról, hogy komolyan felvállalom az egyházam támogatását.

És ha egy-egy ilyen ember felvállalja a szülőföldjét, szülőfaluját, az csodákhoz vezethet. Milyen jó volt azt is olvasni például, hogy a horvát focisták saját szülőfalujukon, gyülekezetükön segítettek, nem elfeledve, hogy honnan jöttek.

De több példa van arra is, hogy iskolák mellé tehetősebb véndiákok állnak oda. Itt lehet látni, hogy a mecénás lelkület is tud olyat tenni, ami érzékeli az alázatosságnak, a szíves adakozásnak az útját. Jó tudni és látni, hogy vannak alázatos, szerény vállalkozók. Ezt el kell, hogy érjük minél több helyen, mert szükséges ez is a Református Egyház felvirágzásához. Őket is úgy lehet elérni, ha az örömhírt hirdetjük, azaz a bűnbánat után a bűnbocsánatot is.

Meg kell tanulnunk optimista prédikátornak lenni! Ennek a tudatában lehet jól vállalkozni. Eljött az a kor, amikor a szabadság teológiáját újra lehet gondolni és ez a vállalkozásokba is belevinni. Ez azt is jelenti: szabad az út előttem, hogy testvéri közösségben jó dolgokat kezdeményezzek.

A presbitériumokban azt is lehet látni, hogy társadalmi rangban különböző emberek ülnek ott. Az egyszerűbb embereknél jelen van a hűség (mert ők a nehéz helyzetben is megmaradtak), de az irigység is, a rangban magasabban állóknál pedig olykor az alázat hiányát tapasztaljuk. Hogyan lehet ezt kezelni?

– Bizony ezek nagyon kemény feladatok, melyek nagyrészt a lelkipásztorra hárulnak. A maradókat mindig értékelni kell hűségük miatt, meg kell becsülni az alapembereket. De fontos érzékeltetni az elmenőkkel is, hogy van visszaút, ha lecsillapodik a gőg. Mindenki megtalálhatja a helyét a gyülekezetben, ha megérzi azt, hogy milyen szolgálati területen kamatoztathatja a talentumait.

 

Nemrég fedeztem fel újra azt a gondolatot, hogy Jézus a Hegyi beszédet leginkább a tanítványoknak mondja, ún. tanítványképzésként. A presbiterképzés mennyire lehet megoldás a konfliktusok kezelésére? Illetve hogyan lehet rávenni arra egy presbitert, hogy képezzék?

Királyhágómelléken lendületesen beindult a presbiterképzés, több egyházmegye is foglalkozik vele. Azért értékelem, mert olyan hiányt pótol, ami nagyon szükséges: ismeretet ad, szélesíti a látókört, olyan információkat kapnak, amire a presbiternek szüksége van. Viszont nem rejthetem véka alá azt a félelmemet, tapasztalatomat és fájdalmamat is, hogy ezek a képzések nem tudnak bizonyos hiányosságokat pótolni. Biztos, hogy nem tudnak megtanítani képzésen senkit például érzékenységre.

A probléma az, hogy vannak néha ugyan jól képzett presbiterek, akik a lelkipásztort is néha jól helyre teszik, de meg kell tanulni nekik is az emberek gondolatvilágával, életével jótékony módon foglalkozni. Megtanulható ez, de szerintem nem képzéseken és konferenciákon, hanem a gyülekezetben. Ha a lelkipásztor ennek élére tud állni szolgálatával, akkor rájöhetnek arra, hogy mi a feladatuk. A krisztusi szeretetet, a lelkigondozást, a gondolat- és érzésvilág ismerét együtt az Igére figyelve lehet elsajátítani. Össze lehet ezt így is foglalni: hűséges, vállalkozó és érzékeny presbiterekre van szükség.