Jeremiás próféta vallomásai a panaszénekek alapján

1. Jeremiás életének rövid áttekintése és a kor jellegzetességei

Jeremiásról, a többi prófétával ellentétben bőséges életrajziadat áll rendelkezésünkre, amelyeknek egy része a szöveghez tartozik, míg a többi kívülállóktól származik. Ezek az ismeretek a próféta belső konfliktusairól is számot adnak, és ennek köszönhetően nyomon követhetjük a személyes tulajdonságait, amelyek Jeremiás prófétai tevékenységére vonatkoznak.

Derek Kidner a következőket írja le: „Juda legtartósabb királyságának, s egyben az ország legsötétebb korszakának utolsó évtizedében két gyermek született Isten ajándékaként az elzüllött és széthullott nép számára.”[1] Manassé királyának, az uralkodásának az idejére esik ez a korszak. Júdában elterjedt a mágia, a halottkultusz és az emberáldozat, és olyan törvénytelenségek történetek, melyek következtében az ártatlanul kiontott vér „Jeruzsálemet az egyik végétől a másikig megtöltötte.”[2] (2Kir 21,16). D. Kidner által említett két gyermek közül az egyik Jósiás, aki Kr.e. 648-ban született, és Jeremiás, aki feltehetően némileg fiatalabb volt, mint Jósiás.[3]

Jeremiás szülővárosa, Anathót (1,1), s a város szerepet játszott a próféta pályafutásában. A város tekintélyét, amelyben papi családok éltek (1Kir 2,26-27), jelentősen megingatták Jósiás váratlan reformjai. A próféta ekkor kapta az első kemény ízelítőt az üldözésből (11, 19-23, 12,6). Lehet, hogy a földrajzi adottságok is hozzájárultak jellemének formálódásához. Meggyőzően érvel emellett George Adam Smith, amikor azt írja, hogy Anathót keleti irányban a legutolsó falu, innen kezdődik a Holt-tenger északi csücskéig nyúló tört és csupasz hegyvidék. A próféta szívébe mélyen belevésődött a pusztaság látványa. Ezt a látványt állítja szembe Isten világos Igéjével: „Ti, mai emberek! Figyeljetek az Úr igéjére! Olyan lettem én Izraelnek, mit a puszta, vagy mint a homályba borult föld?” (2,31). A próféta mindennapos élménye a tikkasztó pusztai szél: „Heves szél fúj a hegytetőkről a pusztában népem leányára. Nem a gabona szeleléséhez és tisztításához való” (4,11). A zűrzavart látván a következő szavakkal ecseteli az ítéletet: „Látom a földet: kietlen és puszta…a dúsan termőföld pusztává lett… az Úr tekintetétől, lángoló haragjától.” Ilyen korban és ilyen történelmi események közepette, ilyen kultúrában kapta Jeremiás az elhívást, hogy Isten igéjének szószólója legyen.[4]

Jeremiás i.e. 626-tól kb. 580-ig, tehát mintegy 46 éven át, teljesített prófétai szolgálatot Juda királyságának utolsó, vészterhes, nehéz időszakában.

Jeremiás prófétával egy időben két nagy próféta-egyéniség végezte még az Isten által rábízott szolgálatot ebben a válságos helyzetben: Ezékiel próféta Babilóniában, fogolyként az odahurcolt foglyok körében (i.e. 592 – kb. 570), míg Dániel próféta szintén Babilóniában, de a babiloni, majd a perzsa királyok mellett volt Isten tanúságtevője és népe érdekeinek az oltalmazója (603/602 – 536/535).[5]

Jeremiás próféta élete igen küzdelmes volt, sorsa hányatott, és szintúgy az írásaié is. Könyve 36. fejezetéből kitűnik, hogy prófétai prédikációinak első írásos gyűjteményét megsemmisítette Jojákim király. Isten utasítására azonban újra leírattak és további kijelentésekkel is gazdagodtak. A próféta nem egy alkalommal közvetlen életveszedelembe került hűséges üzenethirdetése miatt. Jeruzsálem eleste előtt a tömlöc pitvarából hangzottak bizonyságtevései, miután ellenségei fogságba vetették. A babilóniaiak, Nabukodonozor személyes parancsára, kegyesen bántak vele a város bevételekor, de hamarosan újabb nyomorúság következett. A Júdában megmaradt zsidók, az Úr tanácsai ellenére Egyiptomba szöktek, és magukkal hurcolták a tervükkel ellenkező prófétát is. Ott az idegen országban hangzottak Jeremiás utolsó intelmei a makacs, hitetlen, keményszívű júdabeliek számára. Halála körülményei nem ismeretesek.[6]

Élete során több konfliktushelyzetbe került, s ezek megannyi testi szenvedést és lelki gyötrelmet jelentettek Jeremiásnak. A megütközések, személyek magatartásából, körülmények értékeléséből, a jövőkép téves megítéléséből származtak. A próféta a megbízatás által nemcsak, hogy egyedül maradt és életveszélybe került, hanem azt kell tapasztalnia, hogy teljes kilátástalanságba érkezett, és a rá bízott feladattal is csődbe jutott. Elkeseredett küzdelmeinek tárgya prófétai szolgálata volt. Prófétai igehirdetéseiben megszólal a panasz, a vád, az éles perlekedés hangja. A következő fejezetben ezeket az igehirdetésben megszólaló panaszt, vádat, és az éles perlekedést tárgyalom.

2. Jeremiás vallomásai

2.1. A prófétai irodalomban a vallomások

Wiedberger az Ézs 8, 16-18-at prófétai vallomásoknak minősíti, ami a zsoltárokra emlékeztet. De éppen az ellenkezője állapítható meg: míg a zsoltárokban „Jahve elrejti arcát”, a nyomorúságot jelenti. Az imádkozó helyzete kilátástalan, mert érzi, hogy Isten az ő megmentő és áldó közelségét megvonta. Ezért reméli nyomorúságának megszűntét. Ézsaiásnál ez éppen ellenkezőleg van. Nem ábrázol szükséghelyzetet, nyomorúságot, hanem éppen abban az Istenben reménykedik, aki elrejtőzött. Nem a próféta magát, hanem a népét sújtja Isten távolléte.

Egy másik ilyen vallomás Mik 1, 8-9. Akárcsak Jeremiásnál egy panasz, amelynek megindoklása 9. versben: rossz hír által kiváltott prófétai reakció. Ezt a panaszt is nem egy múltbeli esemény váltja ki, hanem egy bekövetkezendő istentiszteleti ítélet. A következő eltéréseket mutat a hasonlóságok mellett: hiányzik az exisztenciális érintettség, Mikeás gyászrítusnak megfelelően jár el, míg Jeremiás éppen ezt a formát bontja meg.

Hab 1,2-4 az igazságtalanság miatt panaszkodik, ami szeme előtt megy végbe és Jahve beavatkozásának hiánya miatt panaszkodik. Istenhez intézett kérés és kérdés, a panaszzsoltárokra emlékeztető stílus, valamint Isten beavatkozásának okai a vallomásokra emlékeztetnek. Azonban hiányzik az, hogy imádkozó kívülállóként marad, a felsorolt problémák nem érintik őt exzisztenciálisan. A vallomásokban Jeremiás saját magát elemzi, az ő helyzetét és veszélyeztetettségét vizsgálja, bemutatja a nehézségeket, ami feladata okoz. Habakuk ezzel ellentétben nem panaszkodik személyes életében megtapasztalt jogsértésről, igazságtalanságról.

Jeremiásnak, amikor egy döntő pillanatban szükségét érezte annak, hogy eddigi munkássága és tevékenysége felett el kell gondolkozzon, ugyan úgy Ezékiel számára is fontos volt (Ezékiel 33,30-33). A kiindulópont különbözik mindkettőnél. Ezékiel megtapasztalja népe érdeklődését az isteni üzenet iránt, azonban nem hatol át az isteni üzenet egészen a szívekig és vezet el magatartásváltozáshoz. Feltevődnek a következő kérdések: ilyen körülmények között kell-e még hirdetni Isten igéjét? Nem válik hibavalóvá, fölöslegessé? Ezek olyan kérdések, melyek Jeremiás vallomását is előidézik.[7]

Az eddigiekről elmondhatjuk azt, hogy a vallomásoknak a prófétai irodalomban tematika és forma szempontjából nincs analógiájuk. A fenti lókusok, kevés közös vonást tartalmaznak a vallomásokkal. Jeremiás vallomásaiban, az ítélet híre a prófétát érinti, és ez készteti a vallomásra. A bekövetkezendő ítélet nagysága és elkerülhetetlen volta a próféta sajnálatát és együttérzését váltja ki.

A prófétai irodalomban megtalálható vallomások összevetésével láthatjuk a közös vonásokat és az ellentéteket. Ittmann, véleményem szerint helyesen járt el, hogy a fentebb említet próféták „vallomásait” összevetette Jeremiás vallomásaival.

2.2.A panasz-énekek Jeremiás könyvében

Egyik próféta sem mutatta be ilyen sokoldalúan az emberi fájdalmat és senki sem „reflektált” ilyen mélyen a szenvedés tapasztalata fölött. A próféta üzenetének, igehirdetésének központi témája a fájdalom. A kérdés ott tevődik fel, hogy miként viszonyul a vallomásokhoz a fájdalom és szenvedés témája.

Az ugariti irodalommal analóg módon Hiller felfedezte, hogy a rossz hír hallatán a reakció bizonyos sémát mutat. Ebbe a sémába (rámába) tartoznak Jeremiás panaszai is. Jeremiás elsődleges reakcióit tartalmazzák, amit a bekövetkezendő istentiszteleti ítélet bizonyossága vált ki. Az első megnyilvánulások psziho-szomatikus félelemérzésből és az ijedtségből fakadnak. A próféta szenvedése elmehet egészen a pszihikai összeomláshoz, ami egy könnyzáporba torkollik. A nép teljes megsemmisülése elkerülhetetlen. Mégis néha a próféta olyan megnyilvánulásaival is találkozunk, ahol mintha sajnálattal fordulna népe felé.

YTM-D[ kérdés használatának kettősége rávilágít a következő dolgokra: panasz hallatszik

a nép magatartásának megváltozhatatlansága miatt, ugyanakkor Istent arra szeretné kérni, hogy segítőkészen beavatkozzon népe életébe. Ez a szöveg összefüggésében az összeomlás idői korlátjának kitolását jelenti, mert maga a katasztrófa nem elkerülhetetlen. Jeremiástól eltérően az általános emberi reakciótól, ő a bekövetkezendő megsemmisüléstől fél. Azzal, hogy felkiált, eleve kihangsúlyozódik, hogy ő is részese lesz ennek a bekövetkezendő nyomorúságnak.[8]

2.3.A vallomások irodalmi áthagyományozódása

Ebben a fejezetben külön-külön fogom venni a vallomásokról szóló lókusokat és megpróbálom az irodalmi áthagyományozódást mindegyiknél röviden kifejteni.

2.3.1. Jeremiás 11,18-23

A küldött formula kétszeri megjelenése a 21. és a 23. versben feltűnt a szóállomány kritikai vizsgálatakor és többször adott okot arra, hogy a 23. vers elejének kitörléséhez, elhagyásához vezessen. Duhm szerint a 21-23-ig terjedő versek, prózai stílusa miatt egy redaktor munkája lehet. Thiel szerint deuteronomista megfogalmazással van dolgunk.

Egyértelműen a deuteronomista átdolgozásnak betudni nem lehet, hiszen, mikor a gyilkossági szándékot mutatja be, akkor mindig egy hosszabb formulát alkalmaz, hogy itt egy rövid formula jelenik meg így feszültséget teremt a deuteronomisztikus formával szemben. A hozzá kapcsolódó idézet egy tiltást tartalmaz. A 23.v az Anathót szó említése által szorosan kapcsolódik a 21.v-hez.[9]

AAb-h[r kapcsolata két csoportot kristályosít ki, amik a gramatikai struktúra által különböznek. Thiel megállapítása szerint a közvetkező megfogalmazás deuteronomista feldolgozásra vall: aybm ynnh. A fentitől pedig teljesen különbözik a következő formula: h[r…l[aybh. Ezszel a fogalmazással Jeremiás valószínű a 2Sám 17,14-re utal. Le tudjuk azt a következtetést vonni, hogy a vallomás kiegészítője a fentiek alapján, rámutatnak arra, hogy mennyire kínlódott és törekedett Jeremiási nyelvezetet alkalmazni ott a redaktor, ahol már deuteronomista kifejező anyag már létezett.[10]

2.3.2.Jeremiás 12,1-6

A részlet gondolat…… tusát a 4abα vers prózaisága szakítja meg. Tartalmában a panaszkérdés az előbb ábrázolt prófétai nyomorúságot (az elsivatagiasodó, tönkremenő természetet) indokolja. Ennek a természetkatasztrófának, természet rendjének felborulásának oka: egy konkrét csoport, az ország lakossága, hiszen az 1. versben azt olvassuk, hogy „Miért vannak békességben mindnyájan a hűtlenkedők?” (Jer 12, 1b). Így a vallomás hangsúlya a próféta személyéről áttevődik az ország gyümölcstelen állapotára, kiaszottságára.

A természeti katasztrófa motívuma az ókori keleten elég gyakori, amelynek oka nem más, mint a megromlott közösségi kapcsolat. Meglepő, hogy a szárazság oka, nem más, mint a lakosság gonoszsága. Ez már Hóseás prófétánál is jelentkezik. Jahve ítéletet tart a lakosság felett, mivel hiányolja az istenismeretet. A 3. versben a gonoszságot összekapcsolja a szárazság motívumával és a természeti rend felbomlását helyezi kilátásba. Ezzel szemben a Jeremiás 12,4 nem számol be arról, hogy Isten személyesen, direkt módon avatkozik be a természet rendjébe. A lakosság gonoszsága váltja ki a szárazságot, és ezzel a világrendet veszélyezteti. A 12, 4abα vers egy olyan helyzetet ábrázol, ahol a közösségi viszony nagyon megromlottak.

A 12,4 abα későbbi betoldásnak tudható be. [11]

2.3.3.Jeremiás 15,10-21

A prófétát érő átok nem adhat okot arra, hogy az egész népet sújtó szerencsétlenség érje. Ezen kívül ellentétben áll a 13. versben átfogó s mégis alig konkrét vádfelsorolással. Az ítéletet tartalmazó isteni szónak nincs bevezetője. Ezt követi a vallomás, a panasz. Az exegéták megállapítása szerint, a bevezető szerepet, magára kell vállalja a vallomás. Ha ez megállja a helyét, akkor ki kell mutatni a 12.v. és a11.v. szoros kapcsolatát. A 10. versben elhangzó próféta panaszára mintha válaszként jönne a 11. versben Isten válasza. Akárhogy olvassuk a 11. versnek pozitív kicsengése van.

A 11. vers vizsgálata azonban nehézségeket okoz. Az Isten beszéde már a 11. versben elkezdődik, és erre biztos alapot a héber szöveg nyújt. Ennek ellenére a 11. vers kezdete mégis nehézkes. Egyszerű hwhy rma általában egy követformula végén áll, vagy néha beékelve egy-egy Jahve szóba/válaszba, de soha, mint bevezetője egy Jahve beszédnek. A masszoréta szöveg csak még a 46,25-ben használja ezt az atipikus formát. Éppen ezért egy kiegészítő munkájának tudható be ez a szakasz.

Megfigyelhető, hogy a szövegben kétszer található meg a al ~a mondta, amelynek a megegyező szintaktikai struktúrája első pillanatban feltűnik. Tartalmilag is egy síkon mozognak. Éppen ezért nehezen lehet a második egységnek egy adversativ értelmet tulajdonítani, és az igéjét „perfectum profeticumnak” értelmezni. Ha a 11. vers Isten válasza, akkor kell tartalmazzon a prófétának adott ígéretet. A „javadat” szó éppen erre utal, ez azonban csak a 11a. versben van. A 11. vers második felében, az igének a fordításán múlik, hogy milyen értelme van. A [ygph igéből a prófétának ígéretes üzenetet kihámozni szinte lehetelne. Az ige kauzatív jelentése nem ismert. Jahve sohasem alanya a kérésnek. Így a 11. vers inkább a prófétai panasz folytatását jelenti, ami a 10. versben elkezdődött. Volz javaslata erre az, hogy a 11a-ban szereplő igeforma trv legyen, ami egy síkon mozog a [ygph-val.

A folytatás a 15. versben (t[dy hta) szintén nehezen magyarázható. Szerepe az lenne, hogy a szenvedő Jeremiásnak kellene biztosítsa az ő gúnyolóinak katonai megsemmisítését. Azonban egy ilyen helyzet sohasem fordul elő egy isteni beszédben. Így az exegéták többsége azon véleményt osztja, hogy a 11. vers nem az isteni beszéd része. A 11. vers valószínű, hogy a próféta panaszának a folytatása.

A 11b-ben a próféta kilátástalan helyzetben Istent ostromolja, hogy megváltoztassa és elfordítsa a szerencsétlenséget. Ezzel mintegy prófétai hivatásának egy specifikus küldetését valósította meg.[12] Hogy mennyire állja meg a helyét, ez a fajta értelmezés, azt a 18,20-al való összehasonlítása is bizonyítja. Amit itt képletesen kifejez az ottani történésekre emlékeztet (a 18,20-ban ugyan az a helyzet).

A 15. vers kezdetén előforduló formula is inkább egy Istenhez intézett imádság elemeként értelmezendő. Többször előfordul a kifejezés a vallomásokban: 12,3 / 17,16 / 18,23-ban. Ha jobban szemügyre vesszük, két sajátos formatípust különíthetünk el: a 12,3-ban és a 18,23-ban (t[dy hwhy htaw) Istenre hagyatkozik a próféta, mert Isten ismeri őt. Ebben az esetben a formula szerepe: Istent a próféta, az imádkozó érdekében avatkozzon bele a történésekbe. A másik sajátos formatípus, a 15,15-ben és 17,16-ban (t[dy hta) található meg. E formula értelme: „Te tudod ezt!” és így az előtte ábrázoltaknak az igazolására szólítja fel Istent.[13]

Az eddigiekről elmondhatjuk, hogy ha a 11 verset a vallomás készének tekintjük, akkor prófétai szóként kell értelmezni. Jeremiás ezzel az ellenfelei támadására válaszol, mégpedig úgy, hogy a múltban történt prófétai szolgálatát emeli ki előttük. Rudolph szerint a 12-14-ig terjedő verseknek az elsődleges és eredeti helye a 17,1.3 lehet. A Jeremiás 15-be való beillesztése valószínű nagyon hamar megtörtént. Valószínű, hogy Jeremiás interpretálói nem értették a 11. versben az ő szavát és ezért Isten szavának tulajdonították.

A 21. vers nem tartozik az Isten-válasz eredeti anyagához, mondja Ittmann. A 20. versben a hwhy ~an, kifejezést, egyértelműen lezárja. A 21. vers Jahve mentési szándékához kapcsolódik, azáltal, hogy a  lcn igét megismétli és a !m prepozicióval dy + tárggyal összeköti. Úgy tűnhet, hogy a 21. vers a 20,13-nak egy rövidített változata lenne. Ugyanakkor nem világos, hogy a hZ<©h; ~[‘äh 20. versből most már csak két „személyi csoportra” korlátozódik.[14]

2.3.4.Jeremiás 18, 18-23

A vallomás kétszeres elpusztító kívánsággal végződik. A 21. vers alapozza meg a részletes pusztítás kérését, míg a 23. vers még tovább lép és a gyilkossági szándékról is felvilágosít. Az ellenfelek ezen terve feloldhatatlan feszültségben áll 18. verssel. A 18. vers csak titkos aktivitást ír le, mely a próféta fellépése és hirdetése ellen irányul.

A 18. vers második fele határozatlan és analógis nélküli. A többi része sem egyértelműen deutenoromista szerkesztésnek tudható be. Ugyan akkor a 18. vers a következő panasszal szoros kapcsolatban áll. A 19. versben a ybyry lAqï a 18. vers nélkül érthetetlen lenne. Az ellenség szó szerinti a vallomások eredeti anyagához tartoznak, s így fontos eleme minden vallomásnak. A prózától való átváltás a lírára szintén a vallomások egyik jellemzője. Ugyanakkor a 18. és 19. verset a bvq kapcsolja össze. A 18. vers első fele is különálló elemek kapcsolata, a 18. vers második fele az ellenség tervét konkretizálja. A nehezen értelmezhető metonímia mögött „verjük meg őt nyelvvel” valószínű, hogy lealacsonyító, rosszindulatú pletykát kell feltételezni. Arról van szó, hogy a hallgatósága előtt be kell annyira feketíteni Jeremiást, hogy hallgatói már nem figyelnek üzenetére és eltávoznak tőle. (18bβ) Ha a hallgatóságát megsemmisítették, akkor már az igehirdetésének hiányzik az egyik legfontosabb eleme, s így némaságra kényszeríttet. Tehát a 18. vers, Jeremiás eredeti szavát tartalmazza, és szorosan kapcsolódik a panaszhoz. Ebben a versben ábrázolja a helyzethátért, mely a következendők megtérésekkor kulcsfontosságú. A helyzetháttér váltja ki Jeremiás panaszát.

A 23. vers ugyanakkor egy későbbi átdolgozást is felmutat. Jeremiás 11. és 12. fejezetétől eltérően egészen elkülönül a megfogalmazásában ez a vallomás. A 23. vers egy indirekt elutasítással fordul a 12,3-ban előforduló reménymotívum ellen. Ott a prófétára vonatkozott, most az ellenség terveivel kapcsolatosan fordul elő. Az l[ hc[ a 18,18 twbvxm bvx –ra nyúl vissza és még a 11,18-ra emlékeztet. A kiasztikusan felépített kérés az ellenfelek bűnös voltát hangsúlyozza. A kérés mögött, az ellenfél kultikus bűncselekedeteit feltételezni, vagyis megtagadni Isten jelenlétét nem lehet. A kérés úgy válaszol a gyilkossági szándékra, hogy egészen az ítélet ideéig mindvégig fenntartja a vádat, a bűnös állapotukra állandóan rámutat.[15]

2.3.5. Jermiás 20,7-18

A 11, 20 és a 20,12 kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz. Valószínű egy átdolgozó munkájának tudható be. A bizalom kinyilvánításának három jellemzője figyelhető meg: Jahve megszólítása, Isten jelzői az imádkozó tapasztalatait írja le, valamint az imperfectumban megfogalmazott kijelentések Isten és imádkozó közti kapcsolatot ábrázolják. Nemcsak a bizalomnak, hanem a kinyilvánításnak is három jellemzője van. A perfectumban megfogalmazott igemondatok, kiemelkedő és kihangsúlyozó yna elem, az imádkozó jelenlegi helyzetét ábrázolják, Yk bevezetett mondat indokolja az ő bizakodását, a próféta, egy megváltozott fellépésének egy végkövetkeztetését vonja le.[16]

2.4.Műfaji megfigyelések a vallomásokban

Ebben a fejezetben Ittmann segítségével nagyon röviden fogom tárgyalni a műfaji érdekességeket. 1917-ben Baumgarten a vallomások struktúráját a panaszzsoltárok alapján próbálta levezetni. A mai napig, még mindig Baumgartenre hivatkoznak, anélkül, hogy felülvizsgálták volna ezeket a téziseket. A vallomások származásának kérdése újra feltevődik.

2.4.1.Az individuális panaszzsoltárok strukturális jellemzői

Gunkel munkájára támaszkodva elmondhatjuk a következő dolgokat. A formai elemek feltárása után mindig megpróbálja az imádkozó panaszának okát is felvázolni. Két okot vélt felfedezni: kb. 16 panaszzsoltárban egyfajta betegség okozza a panaszt és a kérést. Más zsoltárokban az ellenség szégyenletes viselkedése készteti a panaszra. Movinkel a valódi bajt, nyomorúságot a próféta személye ellen irányuló ellenségeskedésben látja. Ő is kiáll a betegség motívuma mellett, azonban egészen másképpen magyarázza: az ellenséget varázslással vádolja, akik a panaszzsoltárost betegséggel sújtották. Feltevődik egy fontos kérdés, melyre a későbbiekben adom meg a választ: Kik a tényleges ellenségek a zsoltárokban?

Gunkel felfedezése nagy jelentőséggel bír, és én is hajlok a panaszok okának a kifejtési módszerére. Nemcsak a próféták, hanem az emberek részéről is a panaszok, általában a betegség és az ellenségtől való félelem miatt hangzik el. Movinkel álláspontját, a „varázslással” kapcsolatban nem tartom annyira megalapozottnak.

Mindegyik panaszénekben formailag és tartalmilag azonos strukturális elemeket találhatunk meg. A nehézséget a következő esetek okozzák: az Ószövetségben alig találunk olyan szöveget, melyeket mérvadó szövegtípusnak tarthatnánk a panasz-énekek esetében. Nagyon gazdag és változó panaszénekekkel viszont állandóan találkozunk.

A felépítésben kötelezően szereplő elemeket alig lehet kimutatni, azonban többször előforduló elemeket felsorolhatunk: Jahve nevének a jelenléte, hozzá való fohászkodása nemcsak egy indító elem, hanem sajátos strukturális elem. A kérést főelemnek tekinthetjük. Nem alkot különálló verset, állandóan más elemekkel s teleszőtt részben fordulnak elő, mint például: panasz, himnikus jelzők. Bizalmi megnyilvánulások. A panasz, a nyomasztó helyzetet ábrázolja, ami kiváltotta az imádságot. Az ő nyomorúságát, mint valós realitást ábrázolja, s ezt az ellenség terveinek, gondolatainak az idézése támasztja alá. Westermann szerint a panasz, mindig egy történést ábrázol, egy folyamat a panaszoló Isten és a vádlottak között. A „bölcs bizalom”, az imádkozónak egy reményteljes odafordulást jelent Jahvéhoz. Azonban itt is megjelenik az ellenség terve. Kérdések és kívánságok követik az Istenbe való bizodalom kifejezését. Azonban az ártatlanság bizonyosságának kérdésénél különbségek vannak. Jahve segítségül hívása más árnyalatokban jelentkezik. Jeremiás 12,17 és 20. fejezetben Jahve segítségül hívásával indul a vallomás. Többi esetben sohasem tölti be kérdő elem funkcióját. Az ártatlanság bizonyításánál viszont sohasem csak Isten és az imádkozó viszonyára korlátozódnak a szüvegrészek. Jeremiás tetteit mindig az ellenség tetteivel párhuzamba állítja. A vallomások befejezése nagyban különbözik az individualis panaszzsoltároktól. Jer 11,12 és 15 Jahve szavával végződik, Jer 17 és 18 ítéletkívánsággal, Jer 20 pedig himnusszal.[17]

A következő passzusokat: 11, 18 / 12, 1-6 / 15, 10-21 / 17, 14-18 / 18, 18-23 / 20, 7-18-at Jeremiás „vallomásainak” hívjuk. „Formájukra jellemző a monológ, dialóg vagy panasz. Struktúrájuk és hangvételük a panasz-zsoltárokra emlékeztet. Keletkezésük kora Jojákim uralkodásának ideje (609-597).”[18] Ezekkel az állításokkal a fent említet kutatók is egyet értenek. A vallomások tüzetesebb átvizsgálásakor ezek a formai, strukturális és történelmi tényezők megmutatkoztak. A múlt század elején, W. Baumgartner azt a felfogást vallotta, hogy az egyéni panasz-zsoltárok hatása érződik ezekben a vallomásokban.[19] K. Koch, A. Weiser és C. Westermann is ezen a véleményen vannak.[20] F. D. Hubmann is arra hivatkozik, hogy a próféta ellenfeleivel való szembesülése ihlette ezeknek a lírai hangvételű költeményeknek megírására.[21] Az újabb Jeremiás kutatásban, N. Ittmann azon a véleményen van, hogy Jeremiás igehirdetését nem lehet megérteni, csak akkor, ha ezeket a textusokat a próféta önközlésének megfelelő formáiként kezeljük.[22]

Az öt „vallomás” elemzése során a fentebb említett kutatók véleményét én is osztom, hiszen a panasz-zsoltárok hatására én is felfigyeltem, de N. Ittmann véleményét csak félig tartom megalapozottnak. Azok a textusok, amelyekre a dolgozat fel fog épülni, valóban a próféta önközlésének felel meg. Azzal nem értek egyet, hogy ha ezeket a textusokat nem vesszük figyelembe, akkor miért is ne lehetne megérteni Jeremiás igehirdetésének a lényegét. Ezek a „vallomások” a személyes életében felbukkanó problémákat tárják élénk, és a közösségi nehézségeket, a politikai konfliktusokat, a nép hűtlenségét Istennel szemben meg lehet érteni a nélkül is, hogy ismernénk ezeket a vallomásokat.

Az említett öt „vallomás”-ból kiderül az, hogy a prófétának kik voltak ez ellenségei. A textusok csoportosítása után, a következő ellenségtípusokra figyelhetünk fel: Egyfelől a próféta ellenséges környezetére (11,18-12,6), JHVH-val való perlekedésére (15,10-21 / 20,7-18) és Személyes panasza a méltatlan bántalmazásokra (17,14-18 / 18,18-23).

A dolgozat következő részében ezeket az ellenségtípusokat fogom tárgyalni.

3.1. A próféta ellenséges környezete (11,18-12,6)

Mindegyik magyarázó elkészíti a saját fordítását és beosztását. Ablonczy Dániel azt mondja, hogy a másoló elírásából is következhetett, hogy a 12,6, a 11, 18 mögé, 12,3b pedig a 11,20 mögé kerül. A szövegen a 12,6 és a 12,3b betoldása ellenére is megfigyelhető bizonyos pontatlanság. Ez talán az élmény váratlanságának és a menekülés drámaiságának tudható be. Véleménye szerint, csak az az ember beszél ilyen pontatlanul, kapkodó módon, aki menekül.[23]

A 18. versben, a próféta Istenhez fordul, hogy a maga szorult, nyomorúságos helyzetét felvázolja. Hogy a beszélő a maga helyzetéről tud, azzal áll összefüggésben, hogy maga Isten nyitotta fel szemeit. Észrevehette ellenségei cselekedetét. Azelőtt tudatlan volt, mint egy bárány, amelyet mészárszékre hurcolnak (19a.) Ezt a képet a teljes kiszolgáltatottság ábrázolására szokták felhasználni (Ézs 53,7). A 19b-ből kiderül az, hogy a próféta nem tudta, hogy támadásokat terveztek ellene. Nagyon gyakori a zsoltárokban az a motívum (21,12 / 35,4 / 41,8), amikor az emberre titkosan akarnak rárontani az ellenfelek. „Irtsuk ki ezt az élők földéből…” (19.v.) a megsemmisítés teljességét hangsúlyozza, és ezt alkalmazva a prófétára, nemcsak azt jelenti, hogy ő megsemmisül, hanem az őt követők is vele együtt megsemmisülnek. A nyomorúság ábrázolásának oka nem más, mint Jahvet rávenni, késztetni arra, hogy beavatkozzon a próféta javára.[24]

A 20. vers Istent szólítja meg. A próféta Istent, bölcs bírónak, emberi szándékokat átlátónak ismeri. A 21-23. versek, mintha a 20. versben elhangzott felkérésre érkezne Jahve szava. A próféta kérésére, Isten, vésszel, bajjal, szerencsétlenséggel válaszol, ami Jahve bírói döntéseként is értelmezhető. A fenyegetés az Anathótbeli emberek részéről egész addig fajul el, hogy a halál nyomasztó hatása alatt, megtiltják az Isten nevében való prófétai beszédet. Azzal, hogy Anathótot említi a szöveg, Jeremiás szülővárosát és prófétai fellépésé, előre jelzi a szentíró, hogy a következő versekben a hangsúly, a próféta személyére esik.[25]

A 22-23-ig terjedő versek, szintén a Jeremiás hagyományra utaló motívumokat és megfogalmazásokat tartalmaz. Az ottani, különböző személyekre kimondott „szerencsétlenség közeledtét”, most csak az anathótbeliekre alkalmazza. Az ő gyilkos szándékuknak megfelelően büntetésként a teljes megsemmisülés lesz osztályrészük. Fiak és lányok kardok és éhség által esnek el, úgy, hogy teljesen megsemmisülnek. „Büntetésük esztendeje” valószínű a Kr e. 587. évre vonatkozik.[26]

Volt már arról szó, hogy a 12,3b és a 6.v. tartalmilag az előző fejezethez illik. A 12,1-5, párbeszéd a próféta és Isten között. Jeremiás úgy érzi, hogy fáradozása sikertelen, panaszkodik azért is, hogy Isten jogos ítélete elmarad. Elkeseríti és felháborítja az a tény, hogy az istentelenség még szerencsével is jár.[27]

A második panasz (12,1-6), szintén jogi kifejezéseket tartalmaz, de mégis különbözik a fenti résztől, mégpedig a következő pontokon: Isten és a próféta közti összeütközést ábrázolja, Isten utolsó népszava most már nem az Anathótbeliekre vonatkozik, hanem a próféta felé irányul. Így a 12,1-5 szakasz inkább a templomban szokásos panaszrítusokhoz hasonlít, amelyben a panaszra rögtön következik valamilyen felelt, meghallgatás.

Jeremiás egy valós összeütközés szereplője lesz, ahol a másik fél maga Isten. Jeremiás tudatban van annak, hogy Isten igazságos bíró, aki igazságosan fog ítélkezni felette is. A sérelmét a próféta egyenesen Istenhez intézi, melyben leírja, hogy az istenteleneknek szerencsés az útja, és a hűtlenek élete gondmentes. Itt egy olyan problémára utal, ami a fogság utáni korszakban nagy szerepet játszott, és ennek a Sémának hanyatlását figyelhetjük meg a 73. zsoltár 94. versében, majd Jóbnál (21,7-15).[28]

Egy kép segítségével valósítja meg a szentíró az igazságtalanok helyzetét: az elültetett és gazdag termést hozó fához hasonlítja őket. (v.ö. 11,16). Ezt a képet általában a Jahvére és törvényeire hagyatkozó emberre szokta a Szentírás használni (Jer 17,7 / Zsolt 11,1-3). A kép az istentelenekre való alkalmazása azt a hátsó, rejtett szemrehányást tartalmazza, hogy Isten maga az, aki ezt az áldást az ő életükben megengedte, habár ezek csak külsőleg és felszínesen függenek tőle. Neve távol van igazából szívüktől, csak szájukkal említik őt.[29] A próféta ezzel szemben arra hivatkozik, hogy Isten ismeri őt igazából, s az ő Istenhez való hűsége világos és látható Isten előtt (3a.v.).[30]

Az imádság az istentelenek megbüntetésének kérésével végződik (3b-4b.v.). Ezt a kérést azzal támasztja alá a próféta, hogy az istentelenek Isten jelenlétét életükben tagadják.[31] Újra egy időpontról beszél a Szentíró, amikor büntetésük kiteljesedik (v.ö. 11,23b.), és a mészárszékre vitt juh-képe elevenedik meg, de most úgy, mint a végítélet képe szerepel.

A héber megfogalmazás sokkal pontosabb, sokszínűbb kifejezésekkel juttatja felszínre többek között azt is, hogy az istentelenek azt vetik a próféta szemére, hogy a számukra megjósolt szerencsétlenséget nem is látná. A szöveg egységére való tekintettel a redakció során a 4a.ba versrészt is betoldták. Megtöri az imádság gondolat menetét, rámutatva arra, hogy az istentelenek, akiket a föld lakóival azonosít, ők a felelősek az ország elnéptelenedéséért,[32] ugyanakkor az ország szárazságának a következménye nem más, mint az ország lakosainak gonoszsága.

Az 5. verset úgy értelmezhetjük, mint Isten válasza a prófétának. A „meghallgatás” szerepét tölti be ez a vers, és úgy értelmezhető, mint egy helyreutasítás. Jeremiás nem Isten megmentő beavatkozásra számíthat, hanem az ő veszélyezettségének megerősödésére számíthat. Ha szerény terhelés vagy éppen ennek hiánya miatt panaszkodik (gyalogosokkal való futás), akkor nagyobb igénybevételkor (lovakkal való versenyzés), hogyan fog óvakodni?[33]

Az elidegenedés fenyegetésével még inkább megerősíti az előbbi gondolatot a 6. vers. A panasz újra Jeremiásra utal. A rokonok említése az otthonra, a hazára emlékeztet (11,21-23), és az ők hűtlen magatartásuk (dgb) a panaszban említett hűtlenekre vonatkozik.[34]

Ezzel keretbe foglalja a két fejezetet.

 

A következőkben egy másik szemléletmódot fogok bemutatni.

Szintén egy idézet által szemlélteti az ellenséges tevékenységeket, akár a Jer 18,18-ban használt és az Ószövetségben annyira ismerős szókapcsolatot használja (twbvxm bvx), amely az ellenséges szándékot jeleníti meg. A zsoltárokban is a bvx az ellenség ábrázolásának a fő kifejezése, mégis a twbvxm kötött szókapcsolat ott nem kap helyet. Az ellenség szándéka, megsemmisítésre, baj, és nyomorúságra irányul.[35] Ez a furcsa szókapcsolat a helyzet nyomorúságos voltát fejezi ki. Ez az idézet az ellenség egy szándékát nevezi meg kettős formában: a képekről való áttérés, a próféta személyéhez fokozást hordoz magában, a természetből vett kép, a bölcseleti irodalom jellemzője (az embert egy fához hasonlítja). Általában a gyümölcstermő létét hangsúlyozzák, ugyanakkor a megáldott vagy sikeres embert példázzák ezzel a képpel. Itt azonban mégis megfordul a kocka: az életsubstantiájától (lehetőségétől) akarják megfosztani: „vágjuk ki az élők földjéből.”

A második kijelentésnél a próféta személye kerül előtérbe. Jeremiásnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy ellenfelei nemcsak az emberi társadalomból szeretnék elmozdítani, kirekeszteni, hanem nevét is ki akarják irtani. rkEïZ”yI-al{) Amßv. Megfogalmazás a 83. zsoltár 5. versére emlékeztet. Egy fogokozást tartalmaz, ha a két kijelentést egymás mellé állítjuk. Nemcsak Jeremiás pszihikai létét kell kiirtani, megsemmisíteni, hanem már maga a puszta emlékét is ki kell törölni az emberek fejéből.[36]

A 12. fejezetben, az ellenséges környezet bemutatása teljesen eltér a 11. és a 18. fejezettől. Ha ott az ellenség altív fellépéséről olvashattunk, itt a 12. fejezetben az ők passzív jelenlétükről hallunk, amivel a próféta konkrétan szembesül. Jeremiás megváltoztatta az álláspontját, most már az emberi lét lapjait kérdőjelezi meg. Párhuzamosan a [vr-al, Jeremiás ellenfeleit dgb-nak nevezi. Jeremiás könyvében ez a kifejezés az áruló magatartást jelenti az Istennel szembeni kapcsolatban. Akkor nevez árulónak egy embert a Szentírás, ha valaki Istentől elfordul, s így megtörte, tönkretette az Istenhez fűződő viszonyát. Ez az istentelen magatartás pedig a gondolkozásban és viselkedésben érhető tetten. Az ellenfelek istentelensége úgy jelentkezik itt, mint egy tudatos Istentől való tartózkodás, távolság.[37]

Tehát az ellenség nem Isten létét kérdőjelezi meg, hanem az ember életében megmutatkozó hatását, erejét tagadja. Nem hiába nevezték ezt „praktikus ateizmusnak”. Ezen magatartásuknak teljesen ellentmond az a gazdasági jólét, aminek ezek az egyének örvendenek. Ez pedig ráirányítja a próféta figyelmét ezeknek az embereknek a származására és a jólétük megteremtőjére. A próféta arra a következtetésre jut, hogy Jahve maga kell legyen az ő jólétük fenntartója.

Ablonczy Dániel szöveg-beosztása érdekes dolgokra hívja fel a figyelmünket. „A próféta szövegén a legtöbb magyarázó változtat”[38] – írja. Azzal, hogy a fentebb említet betoldásokat elvégezte, a szöveg érthetőbb, de miért hagyta meg a következő fejezetben azokat a verseket, amelyeket már egyszer kivágott, és állítása szerint a 11. fejezethez tartoznak.

Ittmann álláspontja is elgondolkodtató. Az „ellenségcsoportokat” én úgy próbáltam egységekre osztani, hogy a megadott lókusokat vettem figyelembe. Ittmann a 18,18-at is ebbe a csoportba sorolja. Így, ha egymáshoz viszonyítjuk ezeket a lókusokat, akkor a következőket állapíthatjuk meg: a 11. fejezetben, Isten kijelentése felfedi az ellenség alattomos, ellenséges szándékát, mégis a képbeszédnek köszönhetően nem egészen világos a mondanivalójuk. A 12. fejezetben viszont a próféta a kibukkant konfliktust egészen az alapjaira vezeti vissza, próbálja az indító okot megtalálni. Ugyanakkor rá kell döbbennie, hogy ez az ellentét közte és ellenfelei helyzete között, Istentől származik. A 18,18a-ban egy idézetet olvashatunk (wrma), ami két párhuzamosan felosztott mondatrésszel és egy felszólítással indít, s ebben fogalmazódik meg az ellenséges csoport szörnyű tervezgetése. A 18b-ben már konkrétan megnevezi az intrikákat. Valószínű, hogy az ellenfél a próféta fellépését akarta meggátolni. Erre utal a 18,22b-ben olvasható bosszúállás indoka is. A nagyon érzéki és találó képek a vadászéletből, az individualista panaszzsoltárok világától nem idegenek. Ugyan így, itt is, mint a panaszzsoltárok esetében, a veszélyes és rosszindulatú terveket jellemzik. Mindezek ellenére nehezen lehet egy világos, megfogató helyzetábrázolást adni. Így az ábrázolt veszély meghatározatlansága és ezen ábrázolás intenzitása jellemzi ezt a részt.

Annak ellenére, hogy az ellenfél végső szándéka nincsen meghatározva, Ittmann, véleményem szerint helyesen járt el. A felsorolt véleményekben nagyon sok hasonlóság van. Csak azokat az eseteket említettem meg a végkövet, amelyek újdonságokat hoztak.

3.2. JHVH-val való perlekedésére (15,10-21 / 20,7-18)

A 15. fejezet. Párbeszéd a próféta és Isten között. Az írástudók szerint a hagyományozás során nagyon megsérült. A 10-21-ig terjedő versek tartalmaznak panaszkiáltást (10-11.13aα.v.), szerencsétlenség jövendölést,[39] (12-14.v.) panasz (15aα-18.v.), megtartás ígéretet[40] (19-21.v.).[41] A panasz-énekek tipikus elemeit felfedezhetjük: a kérést (15 aα²β), a nyomorúság ábrázolását és az okok felsorolását, melyek Istent közbelépésre kellene ösztönözzék (15b-17), valamint a miért kérdést.[42]

Egy felkiáltással indul a 10.vers: „Jaj nékem…” és a hozzátartozó indoklások alkotják a nyitányt. Panaszt emel születése ellen, mert versengés férfiává szülte anyja. Ez a megnyilvánulása nem annyira mély és megrázó, mint a Jób 3,3. vagy saját születése napjának megátkozása, mely a veszélyeztetett emberi egzistencia legszélsőségesebb megnyilvánulásai közé tartozik. A születés megkérdőjelezése a felkiáltás által, egyben Jahve megkérdőjelezése is, akire az ember az ő létezését visszavezeti és egyben a teremtmény vádja is, aki a Teremtő munkájában már nem bír semmi értelmet felfedezni.[43]

A lét értelmetlenséget csupa jogi fogalmakkal érzékelteti: „pereskedés és versengés”. (Ezek a kifejezések jogi procedúrára, folyamatra utalnak, bírósági aktusra).Az imádkozó (próféta) ártalmatlannak tartja magát, annak ellenére, hogy szüntelenül perlekednek vele, és konfliktusokba keveredik, pedig semmi okot nem adott rá. Annak ellenére, hogy ő nem adós, mégis átkozzák. Valószínű, hogy tiltott uzsoráskodással vádolják. Mindent összegezve a próféta ártalmatlannak tartja magát, aki a rengeteg bírói eljárás ellenére, képtelen a vádlóknak, s a bíróságnak ártatlanságát bebizonyítani.[44]

Ablonczy a 11. vers kezdő szavait úgy fordítja, hogy „Ámen, Uram…”[45], míg a Károli, Kecskeméthy is úgy fordítja, hogy: „Azt mondta az Úr”. Az előbbi azt mondja, hogy ebben a versben kezdődik el a próféta imája. Ez a vers nem Jahve felelete a prófétához (Baumgartner). Itt nem Jahve, hanem a próféta beszél. Nem rma, hanem !ma áll itt (LXX).[46] Ezzel szemben Walter Brueggemann azt, mondja, hogy Jahve mondta, hogy csak a jóban részesítette, az ellenségeskedéssel szemben pedig megvédte.[47] Ablonczy erről a kérdésről még a következőket írja: „Az !ma/ámén = állandóság, állhatatosság, igazság, hűség. A kijelentés megerősítésére szolgál. Szövetség, átok, eskü esetében használatos vagy dicséret zárásaként. Egyszerűen így fordíthatjuk: úgy legyen!”[48]

Kinek van igaza? Mindkét vélemény jól alá van támasztva. A 2.3.3. fejezetben ezt részben érintettem, és osztom Ittmann véleményét.

A 12-14. verset Ablonczy „eltévedt sorok”-nak nevezi és nem is tárgyalja ebben a fejezetben. Vele ellentétben Gunther Wanke szerint, ez a két vers, a gondolatmenetet mintha megszakítaná. Semmi kapcsolódó elem nélkül, egy redaktor, egy „szerencsétlenség” jövendölést iktatott be, amely Juda felé irányul. Retorikus kérdéssel indít: „Vajon…?” Az észak említésével az északi ellenségre történik utalás, kinek hatalma megdönthetetlen (Jer 1,4-6). Az ellenséget itt a babilóniaiakkal azonosíthatjuk, akik az ország egy részét kizsákmányolta (13α), és a nép egy részét száműzetésbe vitte. Minden Juda bűne miatt történt és büntetés, Isten haragjának a következménye. A 13b-14b felsorolja és megindokolja a szerencsétlenség bekövetkeztét.

Egy ilyenszerű szöveg beiktatása egy panaszénekbe, csak akkor állja meg a helyét, ha az ártalmatlan megerősítésére és bizonyítására szolgál.[49]

A 15 aα²β két kéréssel fordul Istenhez: Jahve figyelmét és tudatos odafordulását kéri saját sorsára, valamint bosszúállást akar Jahvétől kérni.[50] Elsődlegesen nem egy érzés meghatározta cselekedetet jelent, hanem egy jogi kárpótlást az elszenvedett károkért. Ritkán van érzelmi töltetet ennek a kifejezésnek. Ha ezt a sort a 10.verssel kapcsoltban olvassuk, világossá válik, hogy a tőle megvont jogot Istennek panaszolja el.[51]

Úgy tűnik, hogy a próféta panaszában az időaspektus is fontos szerepet játszik (15b.v.). Azonban Isten a panaszló ellenségei iránt tanúsított türelme csak a panaszló szorult helyzetének kitolását, meghosszabbodását jelenti. Ezért kéri, hogy az ellenségei iránt való türelme ne legyen olyan hosszú, hogy ő, a próféta már meg se tapasztalja Isten támogatását.

Hogy Istent beavatkozásra késztesse, nyomatékosan rávilágít arra, hogy Isten miatt gyalázatot szenved. A panaszló nyomorúsága azáltal is felerősödik, hogy az ő helyzete nincs összhangban az ő feddhetetlen viselkedésével (16.v.). így biztatja, hogy: „ha szavaidat hallottam…” – Isten szava az ő elementáris életfeltételeinek a része. Ez emlékeztet Ez 2,8-3,3-ra, mikor a próféta egy panasszal beírt tekercset evett meg és ez mézzé vált szájában, „a te szavaid örömömre váltak és szívemnek vigasságára…” Azonban Jahve nevét, csak a templomra (Jer 7,10.14), a láda (2Sám 6,2), Jeruzsálemre (Jer 25,29) hozzák kapcsolatba, de sohasem egyetlen egy személyre. Nem kell messzemenő következtetéseket ebből levonni, esetleg annyit, hogy a panaszló Jahvehoz való erőteljes fordulását hivatott nyomatékosítani.[52]

A 17.verben viszont az elhangzottak ellentmondanak a 16-nak: nem tartózkodik közösségben, hol Isten neve elhangzódhatna, hanem magában kell eltöltse utolsó napjait. Rögtön a 3Móz 13,46-ra gondolunk, hol a tisztátalanra vonatkozó törvény: táboron, azaz társadalmon kívül lakjék. A panasz hátterében betegség is meghúzódhat, ami, mint Istentől reá nehezedő terhet tapasztal meg.[53]

Ezt erősíri meg a 18a vers, ami elviselhetetlen fájdalmakról szól. A próféta fedhetetlen viselkedése és az ő nyomorúságos helyzete között feszülő ellentét készteti a prófétát arra, hogy Isten ellen emeljen vádat (18b.v.). elvesztette bizodalmát Istenben, ezért hasonlítja bizonytalan vizű, csalóka patakhoz Istent.[54] Isten igazságossága hirtelen megkérdőjeleződik, olyannyira, hogy a panasz váddá alakul.

Az utolsó verseket követformula vezeti be és az „azért” hozzákapcsolódik a panaszhoz. Isten szava, az első részben (19a.v.) korholó, rendreutasító funkciója van. A vád most éppen az előbb vádoló felé fordul. A „megtérni” ige előfordul még az 1, 17-ben, az elhívás történetben, és lehet egy tudatosan választott kontrast – megfogalmazás. Hogy a megtérésre való felszólítással, a próféta önértékelése kérdőjeleződik-e meg, vagy esetleg éppen a próféta vádja nem helytálló, ez nem derül ki a szövegből.[55] A megtérés végül is Isten hozzájárulása nélkül lehetetlen. Isten az, aki engedi újra visszatérni és elé állni az embert. „Előttem állasz”, sokszor a papi és lévitai szolgálatra vonatkozik (5Móz 10,8 / Ez 44,15…), de a deuteronomista irodalomban a prófétára is alkalmazzák (1Kir 17,1 / 18,15).[56]

A 19.vers második fele a próféta funkciójára vonatkozó kitételeket tartalmaz. Ha abba hagyja az ő gonosz beszédeit, elválasztja a jót a gonosztól, akkor újra Isten szája lehet. Ezzel újra a prófétai és papi hivatalokra történik utalás, kiknek feladata Isten beszédének közvetítése.

Jeremiás újbóli beiktatását a 19b mondja el. Helyzetváltozást is magába foglal ez a vers. Az ellen panaszkodott a vádlott, hogy mindenkitől került és átkozott volt, annak ellenére, hogy ő ellenfelei irányába csak jót tanúsított, most pedig éppen ellenfelei hozzáfordulását tapasztalhatja meg, azonban most ő fordul el tőlük. Ezzel mindegy megújítja a 15,1-ben elhangzó kérést.

Az utolsó két vers, az ő támadásában zátonyra futott próféta, a helyreállítás után megtapasztalja Isten kíséretét és elhívatottságának bizonyosságát. Isten ragaszkodik követéhez, még akkor is ha az, azt hiszi, hogy Isten cserben hagyta volna.[57]

Ittmann ezt a vallomás három részre tagolja. Az elején a prófétai hivatásból következő problémák ábrázolódnak, a középső részben: Jeremiás és Jahve kapcsolata kerül előtérbe, az utolsó részben végül Istentől kap választ. Az első rész 15a. vers felépítése és témája szinte azonos a Jer 18, 11 és 12-vel. Helyzetábrázolással kezdődik, majd Istenhez való apelláció, majd ítélet kívánság (15aα² β) csak az indoklás marad el, de mégis különbségek fedezhetők fel, ha szándékot és kérést összehasonlítjuk. A 18,18 / 11,18 és 12,1-ben objektív és tárgyilagos ábrázolásra törekedtek. Bölcseleti és jogi szakszavak használata illetve az ellenség szavainak idézése a próféta ártatlanságát hivatottak kihangsúlyozni. Azáltal, hogy Jeremiás a nehézségei társadalmi és vallási jellegűnek tünteti fel, gyorsan Istenhez fordulhatott velük. Azonban a 15, 10-ben a próféta egyszerűen képtelen a nehézségei objektív bemutatására. A panaszkiáltás élete és édesanyja felett már csak egyedül őt illetve őreá vonatkozik. Ebből következően hiányzik az Istenhez való direkt apellálás eleme.[58]

Úgy tűnik, mintha a Jer 18,11 és 12-höz képest helyzetével megbékélt volna. Ugyanakkor Jeremiás, akár Mózes, vagy illés panaszkodik Istennek sikertelensége miatt, s reménytelennek tűnő helyzetében akár elődjei, Istentől reméli a segítséget. Az indicaticusban megfogalmazott apelláció a 11,20-ban, alapjában Jahve jó tulajdonságait magasztalja, míg a 12,3-ban ezeket az imádkozóra vonatkoztatja. Így Jeremiás 11 és 12-t áthatja az Isten cselekvésének bizonyossága. A 15. fejezet úgy tűnik, mintha hiányozna ez a bizonyosság, mikor a 15.v-ben az ő elbukását közli Jahveval és a 15aα¹ v.-ben felszólító módon esdekel Isten segítségéért. Mindkét imperativus rkz és dqp nem valamifajta szellemi, intellektuális kapcsolatot jelölnek Isten és a próféta között, hanem a konkrétan megtapasztalható Isten segítségét jelzik. A bosszúállás követelménye itt rávilágít arra, hogy a próféta és ellensége képtelenek egymás mellett létezni. A 11. versben található bosszúállás indoklása is eltér az előbbi vallomásoktól. Itt az ünnepélyes bizonygatás által hangsúlyeltolódás következik be. A próféta korábbi cselekedetének hitelességét és jogszerűségét akarja megerősíteni. Ezt a szándékot erősíti fel a t[dy hta. Már a 15. verstől kezdődően, mely átvezet a II. részbe, felcsendül a vallomás központi témája: Isten és próféta. A két tényező a próféta örömét fejezi ki, hogy Isten szolgálatában állhat. A 17. vers bemutatja a próféta életét a társadalomban.[59]

Még a 16. vers az isteni megbízatás, kijelentés-kapásra koncentrál, a 17.v. ennek a következményeit mutatja be. Az üzenet tartalma miatt a próféta kirekesztetik minden közösségből. A 19.versben elhangzó isteni válasz új egzisztencia lehetőségét nyitja meg a próféta előtt, ami teljesen eltér eddigi életvitelétől és prófétai fellépéséről.

A 18,. 11., 12. fejezetekben található vallomásokhoz képest hangsúlyeltolódással van itt dolgunk. Ez pedig egy probléma eltolódást jelez: Jeremiás felismeri, hogy nem az ellenség önmagában az ő nehézségeinek okozója, amiért ő Istennél panaszkodik. Ennek ellenére elég jelentős szerepet játszik az ellenség a 15. fejezetben. A 15-19. versek világítanak rá, hogy itt tulajdonképpen a próféta és Isten közötti kapcsolatáról van szó. A súrlódási felület, pedig az „igehirdetés.”[60]

Ittmann annyival nyújtott többet a fentiekkel szemben, hogy párhuzamba állította ezt a fejezetet a 11., 12., és a 18. fejezettel. A három vélemény így egy, egységet alkot.

 

A 20. fejezetben található vallomást, három részre tagolható: a 7-9.v. Jeremiás Istenhez fűződő viszonyáról elmélkedik, a 10-11.v. a próféta ellenfelei szólalnak meg, míg a 13.v. egy csoportot Isten dicsőítésre szólít fel.

A 7-9-ig terjedő versek, önmagában egy kis műalkotás. Nagyon kiélezett nyelvezetben nyújt áttekintést egy nagyobb idő felett, a prófétai fellépésről és tevékenységről. Pontosabban az Istenhez való viszonyának egy történelmi részletét világítja meg. Már a 7.v. a próféta és Jahve szembesülését, konfrontációját tartalmazza. Ez a vers tárgyilagosan ábrázol egy elhívatási élményt, a 8. vers pedig az ettől függő és ebből következő szolgálatát mutatja be a prófétának. Mindkét vershez ellentétes kijelentések kapcsolódnak, amelyek a prófétára néző következményeket sűrítik magukba. A gúny, a csúfolódás témáját bontják ki, a 7.v-ben a próféta személyéhez kapcsoltan, a 8.v. Isten Igéjéhez. A következő vers a próféta megérthető, emberi reakcióját ábrázolja. Minden Istenhez fűződő viszony megszakításának a próbálkozását, s majd lehetetlenségének felismerését.

A második rész (10-11.v.), szoros, formális kapcsolatot mutat a 11,112 és 18. fejezetben található vallomásokkal. A 10.v. az ellenség cselekvésének prózai ábrázolásával a 18,18 / 11,18 és 12,1-ben lévő helyzetábrázolására emlékeztet. A maguk ellentétező módjukban csak az ellenség ábrázolására korlátozódnak ezek az idézetek. A 11.v. felépítése kapcsolatot mutat a 18., 11., 12. vallomások középső részével, valamint a Jahvéhez intézett apellációval, a bosszúállás kívánságával illetve ennek megindoklásával. Azonban a Jahvéhez intézett apellációt a meghallgatás bizonyossága váltja itt fel. Jahve már nem bíró (11,20), vagy mint vizsgáló (12,3) jelentkezik, hanem a régi méltósági címet viseli „erős vitéz”, ami a próféta számára elhozza a győzelmet. A főnévi mondat után (11aα), igei mondatok következnek, amelyek ezen győzelem bizonyosságát támasztják alá és bontják ki. Már nem az ellenfelei megsemmisítésére vágyik, hanem máz biztos, hogy az ellenség bűnösnek találtatik az ítélőszék előtt. Megindoklás már nem szükséges.

A vallomás egy dicsőítésre való felhívással végződik. Az imperativusi himnuszok formáját kölcsönzi, amikor egy közösséget szólít fel dicsőítésre. Jeremiás itt egy egyedülálló, a panaszzsoltároktól idegen formát használ itt, s ezzel zárja be vallomását.[61]

Ittmannal ellentétben Gunther Wanke, Ablonczy, másképpen csoportosította ennek az egységnek a mondanivalóját. Nem állnak meg a 13. versnél, hanem a 14-18-at is ide sorolják.

Értelmezésében nagyon vitatott rész a 20, 7-13., mert nem igazán egységes, mégis magán hordozza egy panaszének egyes elemeit. A 13. vers, mintha egy kis himnusz lenne, és nem tartózna az előbbi versekhez. A dicséretre való felszólítás, buzdítás nem az egyénre irányul, hanem egy gyülekezetre. Rámutat arra, hogy a szöveg külön álló elemekből tevődött össze: a 7-9.v. meghatározó panasz-tematika már nem jelentkezik a 10-12. versben, 10aα.v. szó szerint megegyezik a Zsolt 31,14-el és a 12.v. szinte megegyezik a Jer 11,20-al. A címszavak és a motívumok segítségével a két rész kapcsolódik egymásba. Valószínű, hogy a fogság utáni redaktor egyrészt a meglévő szöveget a saját maga által szerkesztett résszel egybedolgozta, megalkotva a panaszéneket.[62]

Walter Brueggemann[63], és az előző kettőnek, az első két csoportbeosztását, nem ismertetem, mert megegyezik Ittmannéval és magyarázatuk is helytálló. A 20, 14-18-at azt tárgyalom, bár nem tartozik olyan mértékben ehhez a fejezethez (JHVH-val való perlekedéséhez).

A 14-15. versek, két átokformulával indul. Az első saját születése napja ellen hangzik el, elutasítva az áldást. Amint egy átokkal sújtott ember az ő egzistenciáját védő emberi közösségből kirekesztik, úgy hasonlóképpen Jeremiás születése napja kirekesztessék, mint egy ellenség a közösségből. Így a születés maga és a teljes lét kérdőjeleződig meg. A második pedig a küldöttek fele irányul, akik az apának a fiú születését tudtul adták. Azt átkozza meg, amit Izraelben örömmel és háládatossággal fogadtak, mint Isten áldását. Mind a két átok végletes módon fogalmazza meg azt a kívánságot, hogy a születés pillanata meg nem történté lenne, mert az éle úgy tűnik, hogy elvesztette értelmét.[64]

A 16. vers, a második átokszöveget bontja ki. A küldöttek, hírhozók sorsát Sodoma és Gomora sorsához hasonlítja, akik Jahve kíméletlen ítélete alá estek és olyanokhoz, akik egy háború szörnyűségeinek ki vannak szolgáltatva.[65] Majd újra visszatér a születése napjához. Meglepő képekkel érzékelteti és magyarázza az átkot. Újra kifejezi azon kívánságát, hogy bár ne született volna meg (Jób 3,10). Az anyaméh bár temetője lett volna, vagy bár maradt volna örökké terhes édesanyja. Csak a 18. versben történő felkiáltás nevezi meg ezt az önpusztító óhaj okát, azonban elégé általános formában. Ahogy az egész önpusztító óhaj Isten részéről megválaszolatlan maradt, így a befejező panasz-kérdésre sincs felelet istentől. Mintha megszűnt volna az Istennel való kapcsolat, Isten elrejtőzködve marad. Mélyebben nem lehet a kétségbeesés és a nyomorúság mélységeit ábrázolni.[66]

3.3. Személyes panasza a méltatlan bántalmazásokra (17,14-18 / 18,18-23)

A panaszkodó zsoltárok stílusában kér gyógyulást és szabadulást. A hozzá csatolt dicsérő hitvallás (14a) valószínű egy korábbi kibővítés, de mint ilyen elem, nem idegen a panasz-énekekben. Jahveban való bizalmát fejezik ki. A nyomorúság, mely a kérését kiváltotta a 15. vers ábrázolja. A Szentíró ki van téve annak a megszégyenítő vádnak, hogy Isten beszéde, melyre ő épít és bízik, még nem valósult meg. A szemrehányással végül is Jeremiás próféta mivolta kérdőjeleződik meg.[67] Jeremiás elmondja Istennek, hogy: „nem kívántam a gonosz napot…” (16.v.), majd elmondja, hogy mindent, amit eddig tett nyilvánvaló Isten előtt. Így nem érzi magát hibásnak.

A 17-18. versekben újra Jahvehoz fordul. Az elkövetkezendő ítélet bizonyosságában kéri Istent, hogy „ne légy nékem rettentésemre!”[68] Kifejezi bizalmát, hogy Isten menedéke lesz, azokban a napokban.[69] Az ítéletidő bekövetkezése a próféta rehabilitását jelentené, valósággá válna az általa meghirdetett isteni beszéd. Ellenfelei viszont megszégyenülnének, rettegés töltené el, és végleges bukásuk következne be. Ezért zárja Jeremiás imáját azzal a kéréssel, hogy Isten hozza el az ítélet napját. Így az ítélet óhajtó kívánság azokra, akik a prófétát üldözték, nem mondható, hogy bosszúból született volna, hanem egy olyan embernek a megtámadásából fakadó következmény, kinek ki kell állnia, az Isten szavában megjövendölt valóság és az ennek ellentmondó jelen helyzetnek a feszültségét.[70]

Ittmann a következőket, mondja erről a vallomásról. Felépítését tekintve teljesen eltér az eddig tárgyalt vallomásoktól. Sem az első szövegcsoportba (Jer 18, 11 és 12), sem a második szövegcsoportba (Jer 15, 20) sem sorolható be.

Jahve megszólításával indul a 14. vers, ami két segélykiáltások közé van beágyazva, s ezt követik a segélykiáltásokhoz kapcsolódó magyarázatok. Ehhez kapcsolódik egy lírai helyzetábrázolás, ami csak idézetet tartalmaz, és ellenséges vádakat fogalmaz meg. A 16. vers első felében Jeremiás visszautasítja a vádakat, a 16aβ², Jahvéhez fordul, ki ismeri a próféta tevékenységét. A 17.versben egy kérés fogalmazódik meg. A vallomás csúcspontja, Jahve és a próféta konfrontációja. (Ezt a fentieknél is megtaláljuk.) A vallomást egy bosszúkiáltás zárja, és a Jeremiás 18,11 és 12-ben megfogalmazott önpusztító kívánságra emlékeztet. Azonban annyiban megbontja az előbbiek formáját, hogy Jeremiás egy negatívan megfogalmazott kívánságrészben teljesen elkülönül az ellenfeleitől, s az azokra váró büntetésből.[71]

Ittmann azt mondja, hogy a vallomások feltűnő stíluseszköze a Jahve beszéde.[72] A 14. vers egy Jahvehez intézett beszéddel indít, amelyben mindvégig hangsúlyos az istenhez való fordulás: Uram (Te). Ezt a „Te”-t (Istent) a 15.v.-ben felváltja és ellentétbe állítja az „ők” és az „én”-nel. Ugyanakkor ide tartozik a Jahvehez intézett (14.v.) 17.v.-ben található „dicséret” és Isten megnevezése: „légy oltalmam a veszedelem napján.” A nagyon Istenre való összpontosítás, hivatkozás nagymértékben elhatárolja az előbbi vallomásoktól.

Egy másik jellemzője ennek a  vallomásnak a már említett 15.v. és 16.v. „ők” és „én” ellentéte. Ez az ellentét a 18.v.-ben is újra előbukkan, valamint a vallomás második felében felbukkanó „veszedelem napjának” motívuma. A „veszedelem napjának” megnevezései, az előbbi versekben más-más kifejezés alatt fordulnak elő: h[r (16a.v.) h[w ~wy (17b.v. 18ba) vtxm ~wy (16aβ.v.).

Mindezt látva, elmondhatjuk, hogy ez a vallomás a két vallomáscsoport között köztes helyet foglal el. Strukturális szempontból inkább az első csoportba (18, 11, 12) tartozók közé sorolható. Finom árnyalatokat használ, az ellenség szavainak idézésekor, amikor ábrázolásakor a következő kifejezést használja: ~ypdr. A próféta kételkedik a saját maga megbízatásában, feladatában (18.v.), míg a 17.v-ben ő maga még Jahvében kételkedik. Ezzel a megnyilvánulással viszont teljesen elhatárolódik e ponton a többi vallomástól. Jer 17-ben a prófétai reflexió egy egészen új stádiumára világít rá, amely a 15. fejezetben megcsendül, 20. fejezetben a próféta száméra elfogadható megoldást is kínál. Mindez által a 17. fejezet vallomása „bewinnt die Funktion eines Umbruchs.”[73]

A 18,18-23-al kapcsolatban egy érdekességre hívják fel a figyelmünket a magyarázók. A Jeremiásra vonatkozó részei a panasznak, mégpedig a 20.v.: „Emlékezzél!” kérése és a bosszúálló kérések az ugyanúgy hangzó mondatok közé ékelődnek be: „vermet ásnak nekem.” (20aβ. 22ba). Ez arra utalhat, hogy a szerző (akár a 11,18-12,5-ben) egy megadott panasz keretet használ fel és így a Jeremiás hagyomány elemeit gazdagította. Valószínű, hogy a fogság után íródott, aki az ő hitszükségében az üldözött próféta felé orientálódik.[74]

A vallomás helyzetismertetéssel indul (18.v.), mely a panasz létjogosultságát biztosítja. Mivel szorosan kapcsolódik a 12.v-hez, ezért a beszélők csak Jeremiás és Juda lakosai lehetnek. A 11. vers úgy jellemzi őket, mint akik Istentől elfordultak. Ezzel áll feszültségben az a tény, hogy olyan hivatalokat említenek meg, melyek ismertető jegye nem más, mint Isten Igéje. Jeremiás ellen a papi törvényre, a bölcs tanácsára és a prófétai szóra hivatkoznak. A konfliktus, melyet a szerző ábrázol, egy fogság utáni teológiai konfliktus, melyben a Jahve szavának helyes megértésére vonatkoznak a pro és contra érvek.[75]

A konfliktus közte és a nép képviselői között alakul ki, akik felelősek Izrael megkeményedése miatt. A tervek, melyeket szőnek ellene a 18.v-ben van leírva, a 23.v-ben pedig azt olvashatjuk, hogy nem törnek a próféta életére. Ez a motívum felbukkan még a 11,19-ben. A próféta Jahvéhez fordul (19.v.) és kérés hallatszik el részéről, hogy figyeljen reá és hallgassa meg panaszát. A konfliktus mikéntje az a 20.v-ben megfogalmazott kérdés értelmezésétől függ. Gunther Wanke a következő képen értelmezi. Ha úgy értelmezzük, hogy ez az ellenfelek ellen mondott szavak, akkor az a vád kap hangot benne, miszerint Jeremiás tagadná Isten üdvakaratát és e helyett az ítéletét helyezné kilátásba. Ez az értelmezés megfelel a 18.v-ben ábrázolt helyzetnek és az ártatlanság bizonyításának. Ha egyes panasz-zsoltárok szellemében megfelelően értelmezzük, akkor ez a Szentíró kérdő vádja az ellenség támadásaival szemben.[76]

A 20.v-ben emlékezteti az Urat, hogy az ellenség vádjai nem állják meg helyüket, s amint feladata megkövetelte, javukat akarta.[77] A következő két vers, a Jeremiás hagyomány ismert ítélethirdetéseire vonatkoztatnak. Elvonja a tekintetet a valóságos ellenségekről és a népre irányítja a tekintetet. Ezek az ítéleteket célzó kérések, nem a határtalan bosszúvágyból fakadnak, hanem Jahvét szeretnék mozgósítani, hogy a próféta szavainak, vagyis Isten saját szavainak érvényt szerezzen (v.ö. 17,17).[78]

Az utolsó versben újra a valóságos ellenségei felé fordul. A két vadászképet, amivel a szerző él, nem ismeretlen a zsoltárok világában. Ezzel érzékeltetik az emberi életre való rátörést (Zsolt 7,16 / 9,16 / 35,7 / 57,7…). Az utalás, hogy Isten a próféta ellenségeinek gyilkos szándékát jól ismeri, a beavatkozásra, az állásfoglalásra akarja ösztönözni Istent. Ha az ellenfelek hibája, bűne elfedeztetnek vagy eltöröltetnek, a próféta bűnös lenne. Ezért kéri Jahvét, hogy „haragjának idejében bánj el velök!” és így igazat ad a prófétának.[79]

4. Összegzés

A 6, 27-30-ban a próféta feladatáról beszél, és arról, hogy mit jelent ő a nép számára, és milyen helyet foglal el közöttük. Azzal, hogy Isten egy olyan feladatot ruház prófétájára, ami máskülönben isteni privilégium – mégpedig, hogy népe vizsgálója legyen -, Isten teljes felhatalmazottjaként léphet fel Jeremiás. A megbízatása kettős: népe életmódját meg kell vizsgálja teljeséggel, majd ezután meg kell vizsgálja, hogy mennyiben képes a nép ezen a  helytelen magatartáson változtatni. A próféta engedelmeskedik az isteni parancsnak, és szomorú az amit tapasztal: „Mindnyájan igen vakmerők, rágalmazva járnak, réz és vas, mindnyájan elvetemültek ők.” Jeremiás többször is próbálkozott, sikertelenül, és láthattuk a vallomásokból, hogy sokszor ellenségeket szerzett, és ő maga sikertelenségei miatt Jahveval perlekedett. Fellépésével és igehirdetésével nem jutott semmire. Felismeri Jeremiás, hogy ez a nép nem akar megtérni, így már csak Isten az, aki a következő lépést megteheti. Hogy milyen lesz ez a lépés, megsemmisítő a nép részére, vagy talán reményteljes, azt maga Jeremiás sem tudja pontosan. Ha a 7-20-ig terjedő fejezeteket figyelmesen átolvassuk, akkor rájövünk, hogy ez a bizonytalanság feloldódik. A 32. fejezetben, Jeremiásnak van egy nagyon szép imádsága, ahol bizonyságot tesz teremtő Uráról, és a nehéz helyzetben tudja azt mondani, hogy: nincsen semmi sem lehetetlen néked. Jeremiás tudja ezt Istenről, és majd 10 verssel később maga Isten mondja magról, hogy van-é valami lehetetlen előttem? Az előbbi fejezetekhez tartoznak a vallomások is, melyekből megtudhatjuk Jeremiás viszonyulását Istenéhez, a saját életéhez, és a néphez.

Ehhez a felismeréshez engem sokat segített Ittmann és Gunther Wanke véleményei. Tetszett az a munkamód, ahogy érintették a kérdések kibontását, tudományosan, de mégis egyszerűséggel foglaltak állást. A vallomások tanulmányozása során, az ellenfelek jelenlétét mi is észrevehetjük, a mai világunkba, akik a megtérést elutasítják, és meg gátolják is azt.

Bibliográfia

1.      Gunther Wanke, Zürcher Bibelkommentare, Jeremia, Teilband 1: Jeremia 1,1-25,14, Teologischer Verlag Zürich, 1995

2.      Walter Brueggemann, Jeremiah 1-25, To pluck up, To Tear Down

3.      Ablonczy Dániel, Jeremiás Könyve I kötet, Budapest 1999

4.      K. Koch, Die Profeten II, Stuttgart,

5.      A. Weiser, , Das Buch des Propheten Jeremia, Götteingen

6.      C. Westermann, Jeremia, Stuttgart, 1967

7.      F. D. Hubmann, Untersuchumgen zu den Konfessionen Jer. 11,18-12,6, 15,10-21

8.      N. Ittmann, Die Konfessionen Jeremia. Ihre Bedeutung für die Verkündigung des Propheten, Neukirchen-Vluyn, 1981

9.      Eszenyeiné Széles Mária, Ige és történelem

10.  Sheldon H. Blank, Jeremiah, Man and Prophet

11.  Derek Kidner, Jeremiás könyve

12.  Hans-Ruedi Weber, Experiments with Bible Study

13.  G.A.Smith, The Historical Geography of the Holy Land

14. Haag Lexikon, Jeremiás