Számomra az adventben mindig nagy fejtörést okoz az, hova induljunk, kit kérjünk fel arra, hogy a gyermekeknek a szentestei csomagjukat elkészítsék. S ha már megvan, hogy ki lesz az, akkor az igazi nagy gond csak ez után következik: mit tegyünk bele, hogy jó is legyen, finom is legyen, na meg a szülők, nagyszülők meg legyenek elégedve az ajándékcsomag tartalmával. Gyermekkoromban még papírzacskóba volt becsomagolva a kőkemény szaloncukor (a kutyánk se bírta megrágni), a krumplicukor, az a finom ropogós keksz, amit azóta sem ettem, a csokoládé… Ma már másképp van: ha a mikulásos nejlon zacskón a Mikulás nem mosolyog szépen, már más kell. A bőséges polcok kínálta édességek között meg nem tudunk választani. Aztán mégis megszületik a döntés: ezek kerülnek a csomagba, szerezzük be a megfelelő mennyiséget, készítse el a nőszövetség a csomagokat, a presbiterek meg bevihetik a templomban található fa alá. Hála Istennek egy gonddal kevesebb, ez is megvan, letudva!
…láttuk már gyermekeink arcát, amikor a karácsonyi csomagot kinyitják? Mit olvasunk le azokról? Ott, ahol szűkösebben mérnek, örül a gyermek, legalább ennyit kapok. Ott viszont, ahol van, vagy sok van, néhány édesség már nem oszt, nem szoroz. Ez is egy átlagos karácsony, a többihez hasonló – mondják gyermekeink magukba.
Valóban mi felnőttek már nem tudunk mit kitalálni, hogy mivel tudjuk csemetéinket meglepni, hogy örüljenek is annak a valaminek, és emlékezetes pillanatot szerezzen az a számukra. Nem olyan régen újra kezembe került egy kedves történet, s bár nem ebben a kontextusban volt leírva, mégis engedtessék meg nekem, hogy kicsit átalakítsam, de gondolatához hű maradok:
Egy édesapa nagyon sokat dolgozott. Reggel elmegy, jó esetben gyermeki már fel voltak kelve, tudja őket köszönteni, de inkább az a jellemző, hogy még alszanak. Este későn jön, nagyon fáradt, örül, ha nyugodtan megvacsorázik, lefürdik és irány az ágy. Egyik nap a fia oda megy hozzá és megkérdi: apa mennyi a te fizetésed? Gyermekem miért érdekel ez téged? Csak úgy kérdem – jött a válasz. Telinek a percek, újra oda megy apjához és megint kérdez: apa, neked mennyi az órabéred? Meglepődik az apja: 50 lej – mondja. Apa, tudnál nekem 25 lejt adni? Mire kell az neked fiam? – kérdi egy kicsit feldühödve az édesapja. Majd elmondom – válaszolta a gyermek. Nekem most nincs, menj, kérj anyádtól! Hagyj egy kicsit pihenni, és enged meg, hogy a híreket megnézzem. A gyermek szomorúan elmegy, az édesanyja ad neki 25 lejt, de ő sem tudta mire kell neki. A fiú elvonul a szobájába, előveszi a rejtek helyéről a titkos ládácskáját, kivesz belőle 25 lejt, mellé teszi az édesanyjától kapott 25 lejt, és felszusszan: 50 lej! Odamegy az édesapjához, és odaadja neki az 50 lejt. Az édesapja nagyon csodálkozik: nincs születésnapom, miért kapom? Apa azt mondtad, hogy az órabéred 50 lej. Kifizetek neked 50 lejt egy órára, és arra kérlek, hogy egy órán keresztül rám figyelj, velem játssz – ugye ennyi a munkahelyeden az órabéred?
Nem folytatom a történetet, elképzelhetjük, hogy érezhette magát ez az apa. Elkölthette volna a pénzt valamire a fiú, de nem ezt tette, nem egy újabb játékra, egy ajándékcsomagra volt szüksége, hanem az édesapa, vagy az édesanya figyelmére.
Közeledik a karácsony. Vigyázzunk arra, hogy a karácsony középpontja: Jézus Krisztus ne hiányozzon az ünnepünkből. A karácsonyi történet szereplői minden finomsággal és értékes dolgokkal ellátták Őt, de igazából az emberi szívekre volt, van, és lesz szüksége. Gyermekeinknek, szeretteinknek is pénzen meg nem vásárolható ajándékra van szükségük, az üzletek polcain azt a „Valamit/VALAKIT” nem fogod megtalálni. De ess kétségbe, ebben a helyzetben csak Urunk segíthet nekünk: világosan látni, mire van szükségük szeretteimnek, mire van szükségem igazából nekem is.
“Irgalmában meglátogat minket a Magasságból, hogy világosságot adjon az embereknek, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, lábunkat meg a béke útjára irányítsa.” Lk 1,78-79